Színes valóság

Milyen egyszerű is lenne a világ, vagy legalábbis Németország, ha minden bevándorló Dunja Hayali, Sibel Kekilli vagy Mesut Özil lenne. Akkor egyikük vezetné a közszolgálati tévé reggeli hírmagazinját (Hayali), a másik most vette volna át a népszerű Tetthely krimisorozat főszerepét (Kekilli), a harmadik pedig győztes gólokat lőne a német válogatottban (Özil), s utána fogadná az öltözőbe látogató Angela Merkel kancellár gratulációját. A feltételes mód nem helytálló: a nevezettek valós személyek, mind bevándorolt családból származnak, s valamennyien karriert csináltak Németországban. Mondhatni, a sikeres integráció példaképei – nyilván ezt voltak hivatottak népszerűsíteni a nyilvánosság számára a német–török Európa-bajnoki selejtező mérkőzés után félmeztelen focistákkal parolázó kereszténydemokrata (CDU) kancellár asszony fotói is a másnapi újságokban.

A valóság azonban nem ennyire szép. Így aztán bő egy héttel a meccset követően – ahol egyébként a berlini stadion felét megtöltő török szurkolók kifütyülték Özilt, valahányszor csak a labdához ért, a gólja után pedig árulónak kiáltották ki a török családban, de Németországban született, és nagykorúvá válása után a német állampolgárságot választó focistát – Merkel a látványos fotók által sugallttal ellentétes képet festett. A multikulturális társadalom modellje tévút, ez a kísérlet kudarcot vallott, elbukott – jelentette ki a keresztény uniópártok ifjúsági szervezetének kongresszusán. Igaz, ő nem ment olyan messzire, mint Horst Seehofer, a bajor testvérpárt, a CSU elnöke, aki ugyanott egyenesen halottnak nyilvánította a sokszínű, sokkultúrájú társadalom ideáját, s egy lélegzettel a bevándorlást is  szükségtelennek minősítette – legalábbis, ha török vagy arab érkezőkről van szó.

Török asszonyok Stuttgartban

Bánkuti András

 Amióta Thilo Sarrazin, a posztjáról azóta távozott Bundesbank-igazgató azt állította nyáron megjelent könyvében, hogy elsősorban a muszlim bevándorlók befogadásával Németország lebontja önmagát, az integráció kérdése a politikai közbeszédet uraló téma. Annál is inkább, mert a legfrissebb adatok szerint már 1,1 millió példány kelt el a könyvből – aminek mostani, kilencedik kiadásának előszavában a szerző egyébként már visszavonja azon állítását, miszerint különböző etnikai csoportok pusztán genetikai alapon másoknál butábbak lennének. Amit viszont nem vont vissza, azok a statisztikai adatokkal is alátámasztott megállapítások, melyek szerint a bevándorlók a népességen belüli arányuknál erősebben veszik igénybe a szociális ellátásokat, és élnek csupán segélyekből, gyermekeik között aránytalanul sok hagyja ott az iskolát végzettség nélkül, és sokuknak hiányos vagy egyáltalán nincs németnyelv-tudása.

 Ezekre a tényekre persze már korábban, és többen is felhívták a figyelmet: például Heinz Buschkowsky, Berlin Neukölln kerületének szociáldemokrata (SPD) polgármestere, aki szerint nem multikulturális, hanem párhuzamos társadalmak alakultak ki azokon a területeken, ahol sok külföldi él koncentráltan. Mint például az ő kerületében, ahol egy Törökországból odaszármazott fiatalasszony – akit esetleg a szülei adtak hozzá a Németországban dolgozó kiszemelt vőlegényhez – úgy le tudja élni az életét, hogy németekkel szinte egyáltalán nem is kerül kapcsolatba. Török piacon és boltosnál vásárol, ha kell, török orvoshoz viszi a gyereket, de van török bank, utazási iroda, mosógépjavító és szabó is. Az ilyen családban felnövő gyerekek sokszor úgy kerülnek iskolába, hogy alig tudnak németül, lemaradásuk programozva van.

A jelenség nemhogy régen ismert, de a helyzet most valamelyest kedvezőbb is, mint egy-másfél évvel ezelőtt. A válság idején és az azt követő hónapokban a négymilliós munkanélküliség és a stagnálás körülményei között indokoltabb lett volna aggódni a szociális rendszerek túlterheltsége miatt, mint a jelenlegi, legalább három és fél százalékos GDP-bővülést, hárommillió alatti munkanélküliséget ígérő helyzetben. Amikor ráadásul a külföldiek száma csökken Németországban, mert több az elvándorlás, mint a bevándorlás. Tavaly, a lakcímváltozási adatok szerint, 721 ezren érkeztek, főleg Lengyelországból, Romániából, az USA-ból és Törökországból, ugyanakkor 734 ezren mentek el – a legtöbben Lengyelországba, Romániába és Törökországba.

 A mostani integrációs vita belpolitikai, sőt pártpolitikai indíttatású is, mégpedig elsősorban a keresztény uniópártokon belül: mennyire legyen konzervatív a CDU–CSU, Merkel nem tesz-e túl nagy engedményeket a liberális irányzatnak, például az integráció kérdésében követett politikájával. Ami, legalábbis konzervatív szemszögből nézve, amúgy sem hoz politikai hasznot, vagy pláne szavazót, hiszen a multikulturalitás hangoztatása a Zöldek meg esetleg az SPD vadászterülete. Ebből a szempontból tehát érthető Merkel fordulata keményebb irányba: a jövő tavasszal tartományi választások lesznek a konzervatív fellegvárnak számító Baden-Württembergben, és a politikai jósok szerint ha a CDU ott elveszíti fél évszázados hatalmát, az a pártelnök-kancellár székébe is kerülhet. A tartományi voksolás kimenetelébe belejátszhat az új stuttgarti pályaudvar építése körül fellángolt, ma már az egész várost megosztó vita is.

Németországnak mielőbb el kellene kezdenie kanadai vagy hasonló minta alapján a szakképzett bevándorlók becsalogatását, vagyis végzettséghez, szakképzettséghez kötött pontrendszer alapján kiadni a beutazási-tartózkodási engedélyeket – szorgalmazzák egyre többen, mindenekelőtt a gazdasági élet képviselői, merthogy a demográfiailag zsugorodó Németországban a külföldiek nélkül összeomlana a gazdaság. Válogatni az oda kívánkozók közül, vagy a már ott lévők képzésére, integrációjára fordítani több időt, energiát, pénzt, esetleg a kettő ötvözetét kitalálni – a következő időszakban erre a kérdésre kell Németországnak válaszolnia.

WEYER BÉLA / BERLIN