A szerdán elhunyt filozófus 15 évvel ezelőtt teljesen eltűnt a francia közéletből. Kommunista ellenállóból a második világháború után elismert baloldali filozófus és politikus lett, majd a hetvenes években a kereszténység és a marxizmus közötti párbeszédet hirdette, felvette a katolikus hitet, de 1982-ben már áttért az iszlám hitre, és anticionista felfogása a holokauszttagadásig radikalizálódott.

Az 1996-ban Az izraeli politika alapmítoszai címmel saját kiadásban megjelent könyve hatalmas botrányt váltott ki, s 1998-ban egy párizsi bíróság - az emberiség ellen elkövetett bűntett tagadása, faji rágalmazás és fajgyűlölet szítása miatt 120 ezer frank büntetésre ítélte, majd ezt 9 hónap felfüggesztett börtönre és 160 ezer frankos (mintegy 6,4 millió forintos) pénzbírságra súlyosbították, a könyvet pedig betiltották. 

"Nem a judaizmust, hanem az izraeli politikát kérdőjeleztem meg" - védekezett akkor Garaudy a könyv kapcsán, amelyben úgy minősítette mítosznak a cionista antifasizmust, a nürnbergi igazságszolgáltatást, "a nép nélküli föld a föld nélküli nép számára" elvet, az izraeli gazdasági csodát, amely szerinte csak külső támogatáson alapul, hogy közben technikai érvekkel megkérdőjelezte a gázkamrák létezését és a meggyilkoltak hatmilliós számát.

Izraelt rasszista államnak minősítette, amely palesztinellenes túlkapásait a fenti mítoszokkal próbálja igazolni. Az iszlám országok egy jelentős része a per idején Garaudy oldalán sorakozott fel, Líbia, Irán, Katar, az arab emirátusok anyagilag is támogatták. 

A kommunista L,Humanista francia napilap pénteki számában Sztálintól Mohamedig című nekrológjában ezt írta: Garaudy "a sztálini időkben számos kommunista entellektüel számára olyan szerepet játszott, amely ma már teljesen elképzelhetetlen lenne a Francia Kommunista Párt (PCF) számára".     

Az 1913. július 17-én Marseille városában, protestáns családban született Garaudy húsz évesen lépett be a kommunista pártba. Irodalomtörténeti és filozófiai tanulmányokat folytatott Párizsban, később Moszkvában. A második világháború alatt részt vett az  ellenállásban, 1940-ben letartóztatták, három évet töltött börtönben és koncentrációs táborban. 1945-51 között a PCF  képviselője volt a nemzetgyűlésben, majd a szenátus tagja lett. 1951-55-ben a L'Humanité című pártlap moszkvai tudósítójaként dolgozott. 1956-58 között ismét parlamenti képviselő és a nemzetgyűlés alelnöke volt, 1959-től újra szenátor. 1962-ben feladta mandátumát, és a tudomány felé fordult, bár a politizálással soha nem hagyott fel. 1958-70 közt az FKP politikai bizottságának tagja volt. 

1958-59-ben filozófiát tanított Albiban, Algériában és Párizsban. 1962-65 között a Clermont-Ferrand-i, 1965-től a Poitiers-i Egyetem filozófiaprofesszora. 1970-ig a Cahiers du Communisme című folyóirat, illetve egy általa alapított marxista kutatási központ élén állt. Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc idején még óva intett a "fasizálódástól", 1968-ban már üdvözölte a Prágai Tavaszt. 1970-ben kizárták a kommunista pártból, mivel bírálta a Varsói Szerződés csapatainak korábbi csehszlovákiai bevonulását. 

Közel három tucatnyi könyve közül magyarul is megjelent: Az egyház és a politika, Marxista humanizmus, Aragon útja a szürrealizmustól a való világig, A gondolat forradalma, A kínai kérdés. 

Garaudy hosszú élete során számos, egymással ütköző ideológia szolgálatába szegődött, s bármiben hitt éppen, azt egyedüli megoldásként másokra is rá akarta erőltetni. Egyik kritikusa szerint előbb a kereszttel, majd a minarettel cserélte fel a sarlót és kalapácsot.