Bátraké a szerencse

Kevés térséget érintett jobban a Kurd Munkapárt (PKK) lázadása, mint a Törökország délkeleti csücskében lévő Semdinlit és környékét. A hófödte magas hegyek és zöld völgyek között egyetlen út vezet, amelyért a gerillaháború során többször is ádáz küzdelem folyt. A város egy ugrásra fekszik Irak és Irán kurdok uralta legtávolabbi zugaitól, a régiót sem az ankarai, sem a bagdadi vagy a teheráni kormány nem tudta az ellenőrzése alá vonni. Semdinli bércei most a törökországi kurd felkelés békés lezárásának lehetnek a tanúi: a minap megkezdődött a PKK fegyvereseinek visszavonulása iraki bázisokra, azaz a rendezés első komoly szakasza.

A 2-3 ezer gerilla néhány fős csoportokban távozik Törökországból, így a folyamat hónapokig elhúzódhat. Recep Tayyip Erdogan török kormányfő többször is felszólította a PKK-t, hogy tagjai fegyver nélkül távozzanak, de Murat Karayilan, a kurd mozgalom katonai parancsnoka közölte, megőrzik önvédelmi képességüket. Ezért fennáll annak a veszélye, hogy a visszavonulást harcok szakítják meg, ami a békefolyamatot is alááshatja. A hatályos törvények értelmében a török hadsereg nem nézhetné ugyanis tétlenül a kurd fegyveresek mozgását.

Ha a PKK visszatér bázisaira az iraki Kendil-hegységben, megkezdődhet a békefolyamat második szakasza, a kurdok demokratikus jogainak rögzítése a török alkotmányban. Az európai uniós csatlakozási tárgyalásokkal javultak ugyan a törökországi lakosság 15 százalékát számláló kisebbség kulturális jogai, de még mindig számos emberjogi és politikai visszaélés sújtja. Az alaptörvény módosításával párhuzamosan kerülne sor a kurd politikai foglyok szabadon engedésére, köztük akár Abdullah Öcalan, a PKK alapítója és legbefolyásosabb vezére életfogytig tartó börtönbüntetésének házi őrizetté enyhítésére. Végezetül ezt követhetné a gerillák lefegyverzése.

A folyamat azért is törékeny, mert a Kurd Munkapárton belüli és más kurd frakciók, valamint török nacionalista körök is kapitulációnak érzik az alkut. Az 1970-es évek végén alapított PKK 1984-ben fogott fegyvert, és kezdetben teljes függetlenséget követelt. A több mint 40 ezer életet kioltó harcok során kurd falvak százait tették tönkre Törökország délkeleti részén, illetve százezrek menekültek el távolabbi városokba. Bár a PKK – amelyet nemcsak Ankara, hanem az USA és az EU is terrorista szervezetnek minősít – azóta lemondott az önállóság igényéről, a török nacionalista pártok az ország területi integritását látják veszélyeztetve általa, különösen a szomszédos Szíriában folyó etnikai és vallási háború fényében.

Nem ez az első próbálkozás. Öcalan 1999-es elfogása után a PKK tűzszünetet hirdetett, Ankara azonban elutasította, és csak korlátozott amnesztiát ígért. A mozgalom 2004-ben újrakezdte a harcot, majd 2009-ben titkos párbeszéd indult. Az ankarai alkotmánybíróság azonban egyidejűleg betiltotta a legnagyobb kurd erőt, a Demokratikus Társadalom Pártját a PKK-val fennálló kapcsolata miatt, és több száz kurd aktivistát a terrorellenes törvény alapján bíróság elé citáltak és bebörtönöztek. A török kormány és a PKK között Oslóban folyt titkos egyeztetések 2011-re megszakadtak, és a gerillák a korábbinál is hevesebb támadásokat indítottak. Tavaly a délkeleti területeken – így Semdinli körzetében – a három évtizednyi konfliktus legvéresebb harcai folytak, októberben pedig több száz kurd fogoly éhségsztrájkot kezdett.

Minden bizonnyal akkor vált világossá Erdogan számára, hogy a török hadsereg presztízsén is súlyos foltot ejtő kurd lázadás fegyverrel nem verhető le. A felismerés azzal is párosult, hogy Öcalan nélkül nincs tárgyalásos rendezés, hiszen az apó – ahogy a kurdok nevezik – egyetlen szavára az éhségsztrájkolók novemberben befejezték akciójukat. Ezzel egy időben a PKK is rádöbbenhetett, hogy több évtizednyi vérontással sem jutott közelebb a céljaihoz, és a kurdok lakta délkeleti tartományokban az életszínvonal jelentősen elmaradt az országos átlagtól. Erdogan végül tavaly decemberben küldte el emberét a Márvány-tenger egyik szigetén raboskodó Öcalanhoz, aki az idén márciusban tűzszünetet hirdetett, és visszavonulót fújt.

Erdogan terveiben jó adag politikai számítás is van. Jövőre helyhatósági és elnökválasztás lesz, s nem kizárt, hogy a 2015-ös parlamenti megméretést egy évvel előbbre hozzák. Sikeres békefolyamat esetén a vallásos Igazság és Fejlődés Pártja a negyedik egymást követő győzelmét arathatja, Erdogan pedig valóra válthatja nagy álmát, hogy elnökké választják. Előtte persze az alkotmánymódosítás révén jelentősen kiterjesztik az államfői hatalmat, amihez a kurdbarát Béke és Demokrácia Párt támogatására is szüksége lehet. Erdogan kockázatot is vállalt, hiszen ha a békefolyamat megakad, ő is bukhat. Az Öcalannal közvetítők útján januárban kezdődött tárgyalások után pár héttel például Párizsban három kurd női aktivistát gyilkoltak meg. A rejtélyes mészárlás mögött a békefolyamat ellenzőit sejtik.

A kurd enyhülés politikája a szíriai polgárháborúval is kapcsolatban áll. Ankara a szír lázadókat támogatja ugyan, de a PKK-barát szíriai kurdok a török határ mentén önállósodtak, egyfajta autonómiát hozva létre. Mindez a PKK-t erősíti, ezért a török kormánynak érdeke, hogy mihamarabb megoldja a maga kurdkérdését. A dél-törökországi Reyhanliban a múlt szombaton elkövetett, közel félszáz áldozatot követelő merénylet is mutatta, hogy a szír harcok a határ menti török városok biztonságát is veszélyeztetik. Hatay törökországi tartomány etnikailag és vallásilag is ugyanolyan színes, mint Szíria, a határ török oldalán is élnek alaviták, akikhez Basar Asszad szír elnök elitje is tartozik. Állam az államban az észak-iraki kurd autonómia, amellyel Ankara szintén egyre jobb kapcsolatot alakít ki – Törökország a második legnagyobb exportpiaca az iraki kurdisztáni régiónak, amely az észak felé tervezett kőolajvezeték révén függetleníteni tudná nyersolajkivitelét Bagdadtól. Úgy tűnik, a regionális fejlemények is azt erősítik Ankarában, hogy a kurdokkal hasznosabb a kibékülés, mint a harc.

KERESZTES IMRE