Folyó ügyeik

Ha nincs Nílus, Egyiptom sincs – ismételgetik mostanában Kairóban annak kapcsán, hogy a folyó felső szakaszán, Etiópiában döntő állomásához érkezett Afrika legnagyobb vízerőművének építése. A Nílust a múlt hónapban elkezdték elterelni, Mohamed Murszi egyiptomi elnök pedig közölte, bár nem akar háborút, minden lehetőség az asztalon van. A fenyegetések ellenére Addisz-Abeba nem állítja le az építkezést, és a feszültség tovább éleződhet, miután az egyiptomi ellenzék a hónap végére tüntetést szervez az iszlamista államfő megválasztásának első évfordulójára. Murszi máris arra szólította fel az ellenzékét, hogy tegyék félre nézeteltéréseiket a Nílus megmentése érdekében.

A kairói csatazaj azt a célt is szolgálhatja, hogy a Nílus körül kiújult vitával a kormány elterelje a közvélemény figyelmét a gazdasági bajokról. Ennél azonban jóval többről van szó, mivel a vízhozam létkérdés a történelmi jogaira hivatkozó Egyiptomnak és Szudánnak éppúgy, mint a két fő ág, a Kék-Nílus és a Fehér-Nílus, valamint azok mellékfolyói által átszelt országok, így például Etiópia, illetve Tanzánia, Burundi, Ruanda, Uganda és Kenya számára. Az utóbbi hat ország odáig ment, hogy 2010-ben szerződést kötött, amely megfosztotta a gyarmati korból eredő megállapodásokban rögzített történelmi jogaitól Egyiptomot és Szudánt.

A Nagy Újjászületés Gátjának nevezett beruházás 40 kilométerrel a szudáni határ alatt létesül, a tervek szerint 2015-re el is készül. A 4,7 milliárd dolláros befektetéssel épülő erőmű 6 ezer megawattos lesz, és fő szerepet játszik majd az etiópiai villamosenergia-exportban. A gát elvben nem csökkenti jelentősen a folyó vízmennyiségét, viszont a duzzasztás alatt átmenetileg kisebb lesz a hozama, ami aggasztja Kairót. Valamennyi veszteséget még a mesterséges tó párolgása is okoz. Kairóval ellentétben Kartúm nem ellenzi a beruházást, mivel Etiópia valószínűleg észak felé exportálja majd a megtermelt áram egy részét.

A Nílus évezredek óta alakítja a mellette élő társadalmak sorsát, Hérodotosz görög történetíró az i. e. V. században magát Egyiptomot is a Nílus ajándékának nevezte. A folyó áradása megtermékenyítette a földeket, a deltavidék az ókor egyik éléstárává vált. A folyam szabályozásának igénye is hozzájárult az óegyiptomi civilizáció kialakulásához, Alsó- és Felső-Egyiptom ötezer évvel ezelőtti egyesüléséhez. Azóta is alapvetően a Nílus szeszélye határozta meg a jólétet: ha áradt, gazdag volt az aratás, az alacsony vízállás és a szárazság éhínséget, káoszt okozott. Egyiptom lakossága a XVIII. századig 2–5 millió között mozgott, de a múlt század elejére 10 milliósra nőtt, miután az öntözőrendszereknek köszönhetően stabilabbá vált a mezőgazdasági termelés. Az Asszuáni-gát 1971-es megnyitása óta az ország népessége 30 millióról 83 millióra bővült, vízforrásainak 97 százalékát a Nílus adja.

Az évezredek során alapvetően az egyiptomiak uralták a folyót, az első etiópiai kísérletek a Nílus-medence ellenőrzésére a XII. századig nyúlnak vissza. Fegyveres konfliktusra a XIX. században került sor, 1876-ban a mai Eritrea területén az etióp seregek megszégyenítő csapást mértek az egyiptomiakra. Ennek ellenére a britek által 1882-ben gyarmatosított Egyiptom előnyös megállapodásokat kötött az olasz hódításokkal szemben a függetlenségét megőrző, de gyenge Etiópiával. Az 1902-es egyezmény például konzultációs jogot garantált Kairónak a kék-nílusi beruházások felett.

A függetlenné vált Egyiptom az akkori kelet-afrikai brit gyarmatokkal 1929-ben, Szudánnal 1959-ben kötött új egyezséget, a Nílus 79 milliárd köbméteresre becsült éves hozamát majdnem teljesen Kairó, illetve Kartúm számára megőrizve. Egyiptom egyúttal vétójogot kapott minden felső szakaszi beruházásra. A múlt század közepéig nem sikerült alaposan feltérképezni a Nílus vízgyűjtő medencéjét, és sokáig azt hitték, a folyót alapvetően a Fehér-Nílus táplálja. Azóta kiderült, hogy a vizének 85 százalékát az etiópiai mellékfolyók szállítják.

Az 1981-ben hatalomra jutott Hoszni Mubarak volt egyiptomi elnök külpolitikájában elfordult Afrikától, Meles Zenavi néhai etiópiai kormányfő pedig egyre inkább az egyenlő elosztás elvét hangoztatta, és megszületett a nagy gátépítés terve. Miközben Egyiptom gazdaságilag és politikailag is hanyatlott, ami 2011 elején a Mubarak-rendszer megdöntéséhez vezetett, a 90 milliósra duzzadt Etiópia regionális hatalommá nőtte ki magát. A Nagy Újjászületés Gátjának építése 2011 áprilisában indult, két hónappal a kairói forradalom győzelme után, ami jelezte: új korszak kezdődik a Nílus-medence geopolitikájában is.

A hatalmas vízerőművek építésének korát Etiópia lekéste, de úgy fest, hogy a lemaradást nagy ütemben igyekszik behozni. A Nagy Újjászületés nem az egyetlen, a Tekezé folyón északon 2009-ben készült el a világ egyik legmagasabb gátja, délen az Omo és a Gibe mentén három duzzasztó létesült, és kettő épül. Etiópia azt reméli, hogy a 2035-ig tartó – 12 milliárd dollárosra tervezett – vízi beruházásokkal országa kitörhet a szegénységből, és a térség energiatermelő központjává válthat. Addisz-Abeba és Kartúm együtt több mint 25 vízerőművet épít vagy tervez, a finanszírozást és a megvalósítást kínai befektetők és mérnökök végzik.

Úgy tűnik, hogy a fenyegetéseivel eddig a Nílus vízhozamát magának garantáló Kairó tehetetlen. A WikiLeaks internetes portál által közzétett diplomáciai levelekből kiderült, hogy Egyiptom 2009–2010-ben légi csapásokkal fenyegette meg Etiópiát, de a támadásra végül nem került sor – talán épp amerikai nyomásra. A kelet-afrikai szélsőséges iszlamisták elleni harcban ugyanis Etiópia az USA fontos szövetségese. A Nílusért folyó küzdelem is szerepet játszott abban, hogy Egyiptom támogatta az Etiópián belüli eritreai és ogadeni függetlenségi törekvéseket, Eritrea 1993-ban el is nyerte önállóságát. Szakértők szerint a Nílus menti országoknak együtt kell működniük, hiszen Etiópia és Egyiptom lakossága két évtizeden belül meghaladhatja a 100–100 millió főt, a világ leghosszabb folyója medencéjének népessége pedig a 600 milliót.

KERESZTES IMRE