Mindent vittek

Gazdaság, Európa, Skócia – nem akármilyen feladatok elé néz David Cameron, a brit parlamenti választáson meglepetésszerűen és könnyűszerrel újrázó konzervatív pártelnök-kormányfő. Annak ellenére nem ígérkezik egyszerűnek a 48 éves politikus számára a következő öt év, hogy az előzetesen az ellenzéki Munkáspárttal fej fej melletti küzdelmet prognosztizáló közvélemény-kutatásokra alaposan rácáfolva Cameron neve úgy vonul be az angol történelembe, mint akinek 23 év után sikerült a toryk számára egyedüli kormányalakításra elegendő többséget szereznie. Csakhogy – jegyzik meg malíciával az elemzők – az 1992-ben szintén a bukással fenyegető előrejelzésekkel dacolva győzelmet aratott konzervatív John Major 21 fős többségéhez képest Cameron mindössze 9 fős többséggel indulhat neki az új parlamenti ciklusnak.

Történelmi teljesítménynek tulajdonítják ugyanakkor, hogy egyik konzervatív elődje, Anthony Eden 1955-ös diadala óta Cameron az első, aki egymást követő választásokon tudta növelni pártja szavazati arányát. Ezúttal a 4,5 százalékponttal több, közel 37 százaléknyi voks a 650 alsóházi mandátum 50,9 százalékát hozta. Hiába az első látásra biztosnak tűnő többség – figyelmeztetnek elemzők –, Cameron is úgy járhat, mint Major, aki a nem kis részben a pártot megosztó Európa-politika miatt a ciklus végére ezt elvesztette, a konzervatívok pedig az 1997-es választást, és Tony Blair színre lépésével a Munkáspárt egy évtizedre megszerezte a hatalmat.

A legnagyobb próbatétel Cameron számára a szigetország EU-hoz fűződő viszonya. A konzervatív politikus két éve – érzékelve a pártján belül erősödő euroszkeptikusok hangját, és a velük egy követ fújó populista Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) növekvő népszerűségét – bejelentette, hogy újraválasztása esetén, legkésőbb 2017 végén népszavazásra kerül sor az uniós tagság sorsáról. Cameron a következő két évben nem a pozíciójában megerősített, euroszkeptikus külügyminiszterét, Philip Hammondot küldi Brüsszelbe, hogy a brit érdekek előtérbe helyezésével érje el az uniós szerződések módosítását, hanem a sokkal inkább EU-barát pénzügyminiszterét, George Osborne-t, hogy majd a megreformált változatot bocsássa a választók elé. Cameron e tekintetben egyelőre helyzeti előnybe került, hiszen mind az uniós referendumot ellenző Munkáspárt, mind a vele azonos platformon álló liberális demokraták – a konzervatívok korábbi koalíciós partnerei – csúfosan leszerepeltek. A brit választási rendszer sajátosságai miatt a leadott szavazatok alapján hiába lett a harmadik legnagyobb párt, a megszerzett mandátumok számát tekintve súlyos vereség érte az EU-ból kilépésért kardoskodó UKIP-et. Cameron egyébként nyilvánvalóvá is tette, hogy kormánya majd a Brexitnek nevezett távozás ellen kampányol, Nagy-Britanniának érdeke ugyanis, hogy az európai integráció része maradjon. Ebben kemény csatákra számíthat a konzervatívok frakciójában, amivel maga is tisztában van, és közölte: ellenszavazatot legfeljebb pártja mezei képviselőitől fogad el, a kormány tagjaitól teljes támogatást vár.

A drámai eredmények nyomán Nagy-Britannia történetében példátlan módon a választás másnapján három pártelnök is lemondott, és eltart majd egy ideig, amíg ismét rendezik soraikat. A leghangosabban az a Nigel Farage UKIP-elnök méltatlankodott az eredményen, aki színes egyéniségével, populizmussal alaposan átitatott retorikájával sem tudott egyéni mandátumot szerezni választókörzetében. A „győztes mindent visz” választási rendszer hibájának rótta fel, hogy pártja 22 éves történetének legjobb eredménye, a 3,9 millió szavazat mindössze egy képviselői helyre volt elegendő. Farage nem hagyja annyiban a dolgot, a választási rendszer reformjáért kiált, pártja pedig továbbra is bízik benne, hiába mondott le az elnöki pozícióról, ragaszkodnak hozzá. Az arányos szisztémával természetesen a kisebb pártok jártak volna jól, közülük a legtöbbet, 82 mandátumot a UKIP nyerhetett volna. A liberális demokraták pedig ismét koalíciós pártként hatalomra kerülhettek volna a konzervatívokkal, akiknek nélkülük nem lett volna meg az alsóházi többségük.

A konzervatívoknak komoly fejtörést okozhat viszont, hogy épp a választási rendszerből fakadóan Skóciában a Skót Nacionalista Párt (SNP) tarolt. Egyedül az ő esetükben jött be a közvélemény-kutatók előrejelzése: a tavaly szeptemberi függetlenségi referendumon még kudarcot vallott párt három híján mind az 59 skóciai mandátumot megszerezte, ahogy azt meg is jósolták. Skóciában lényegében egypártrendszert hozott a brit választás, a korábban meghatározó Munkáspárt helyi testvérpártját szinte kisöpörték. A skót nacionalisták vezére, a célratörő Nicola Sturgeon első miniszter nem jelöltette magát, megelégszik azzal, hogy pártja 1,4 millió szavazattal soha nem látott beleszólást kapott a brit belügyekbe. Sturgeon nem tervez újabb függetlenségi referendumot, egyelőre Skócia jogosítványait szeretné Londonnal tovább növeltetni. Cameron partnernek tűnik ebben, és megpendítette, hogy a széles körű autonómiát élvező, saját parlamentet és kormányt működtető Skócia az adózást is a kezébe vehetné, a személyi jövedelemadóval, az áfával kapcsolatos változtatásokról is maguk dönthetnének.

A legrosszabbul az ellenzéki Munkáspárt járt, még az előző, szintén vesztes választásnál is gyengébben szerepelt. Tökéletesen bevált a konzervatívok kampánystratégiája, amikor a brit választókat a Munkáspárt és a skót nacionalisták koalíciójával riogatták. Skóciában viszont amiatt pártoltak el a Munkáspárttól a szavazók, mert csalódtak bennük, amikor a referendum előtt az unió fennmaradása mellett kampányoltak, amiben a konzervatívokkal azonos platformra kerültek. A pártot öt éve vezető, most lemondott Ed Miliband a Tony Blair-féle harmadikutas, centrista politikával szakítva a klasszikus baloldal felé fordult, és kapott hideget-meleget a Blair-kormány egykori nagyágyúitól, amiért a párt 99 mandátummal lemaradt a konzervatívok mögött.

Cameronnak sokat segített, hogy a gazdaságban a liberális demokratákkal koalícióban kormányzó konzervatívok öt év alatt jelentős eredményeket tudtak felmutatni, és ezt a választók is érzékelték. A GDP-arányos költségvetési hiányt – elsősorban a jóléti kiadások visszafogását érintő kiadáscsökkentéssel – a felére mérsékelték, kétmillió új állás létesítésével a munkanélküliség 8,5 százalékról 5,6 százalékra, az uniós átlag felére zsugorodott. A tavalyi 2,6 százalékos gazdasági növekedés pedig kiemelkedő volt az EU-ban. Az új kormány célja, hogy 2018–2019-re egyensúlyba hozza a költségvetést, amihez a kiadások további lefaragására lesz szükség. A várható megszorítások miatt a hétvégén már tüntetésekre is sor került Londonban. Cameron pedig akár már most elkezdheti előkészíteni utódjának kinevelését, ugyanis még a választás előtt bejelentette, ha nyer, kitölti még az öt évet, de utána visszavonul a politikától.

TÁLAS ANDREA