Céldátumként január 25-ét jelölte meg a szíriai rendezésről szóló genfi tárgyalások megkezdésére az ENSZ Szíriáért felelős különmegbízottja, az olasz–svéd Staffan de Mistura. Ezzel igencsak feladta a leckét nemcsak az ötödik évében járó szíriai polgárháború ádáz résztvevőinek, de az őket támogató nagyhatalmaknak és a regionális szövetségeseknek is. Bár az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) a szír konfliktus 2011-es kirobbanása óta első ízben fogadott el – ráadásul egyhangúan – határozatot arról, hogyan kellene véget vetni a kegyetlen öldöklésnek, az alapvető érdekellentétek miatt számos kérdés megválaszolatlan maradt.
Nem jutottak például dűlőre arról, mi legyen Basar Asszad szír elnök sorsa. Abban sem, hogy kik tekinthetők „terroristáknak”, azaz kik nem vehetnek részt a békefolyamatban, és kik lehetnek a formális ellenzék tagjai. Az USA és Oroszország csak abban állapodott meg, hogy a Nuszra Front, az al-Káida terrorhálózat szíriai szárnya és az Iszlám Állam (IS) nem kap helyet a tárgyalóasztalnál. Ráadásul az orosz légierő olyan ellenzéki csoportokat is bombáz, amelyek a Nyugat szemében elfogadhatóak. Így aztán amiről a BT-ben végül is megegyeztek – egy hónapon belül tűzszünet, fél éven belül átmeneti egységkormány, másfél éven belül választások –, egyelőre pusztán kívánságlistának tűnik.
Tovább rontotta a január végi tárgyalások elkezdésének esélyét, hogy egy múlt heti légitámadásban meghalt Zahran Allus, az Iszlám Hadserege nevű ellenzéki szervezet parancsnoka. A prédikátorból lett lázadó nemcsak Asszad, de az IS ádáz ellensége is volt, szervezete a legjelentősebb Damaszkusz környékén, és az egyik legnagyobb és leginkább összetartó Szíriában. A Nuszra Front és az IS katonáit nem számítva 120 ezer főre tehető a tucatnyi lázadó frakció együttes ereje, ezért a 20 ezer fegyverest a sorai között tudó Iszlám Hadserege – amely a neve ellenére az egyik legmérsékeltebb iszlamista szervezet – fontos szerepet játszhat Szíria jövőjének formálásában.
Kérdés persze, hogy karizmatikusnak tartott vezetőjének megölése után a szervezet részt vesz-e a genfi tárgyalásokon. Damaszkusz, valamint szövetségesei, Oroszország és Irán „terroristának” bélyegezte az Iszlám Hadseregét, ráadásul más ellenzéki csoportok is kétségeket támasztottak Allus szerepét illetően, mivel a frakcióját emberjogi visszaélésekkel és statáriális gyilkosságokkal vádolják. De akár orosz, akár szír gép lőtte ki Allust, a kipécézése azt jelzi, hogy még a tárgyalások előtt vagy alatt is lehet célzott likvidálásokra számítani, és ha a felek elkezdik egymás erős embereit kiirtani, az biztosan aláássa a megegyezés amúgy is csekély esélyét.
Bármilyen következményei lesznek is a rendezés egyik potenciális zálogának tartott Allus kilövésének, amerikai hírszerzési értékelések szerint három hónappal az orosz beavatkozás kezdete után elmondható: Vlagyimir Putyin elnök elérte legfontosabb célját, az Asszad-kormány hatalmának stabilizálását. Bár az orosz légi támogatással a harcokba belefáradt és emberhiánnyal küszködő szír hadsereg, az iráni síita milíciák és a Hezbollah libanoni síita mozgalom egységei nem tudtak jelentős területeket visszafoglalni, a nyáron a vereség közelébe jutott damaszkuszi rendszer meg tudta tartani a legfontosabb lakott területeket: a tengerparti alavita hátországát, Damaszkuszt és a kettőt összekötő sávot.
Az oroszok új fegyvereket próbálhattak ki élesben, kiszórhattak a szovjet időkből megmaradt hagyományos lőszerkészleteket, és erősítették befolyásukat a tárgyalóasztalnál. Mindezt viszonylag csekély veszteséggel és nem túl nagy költséggel. A Szíriában lévő – pilótákból, szárazföldi katonákból, hírszerzőkből, biztonsági és kiszolgáló emberekből, tanácsadókból álló – ötezres orosz kontingensből Moszkva szerint eddig hárman haltak meg, de az amerikai hivatalos veszteségbecslés is mindössze harminc. A jelenlegi szintű orosz beavatkozás éves költsége legfeljebb 2 milliárd dollár lehet, amit bőven finanszírozhatnak az 54 milliárd dolláros hadiköltségvetésből.
Az ENSZ BT Szíria-határozata alapján úgy tűnik, mintha a párizsi merénylet után a katonai szerepét növelő Franciaország, a hadiösvényre lépett Nagy-Britannia, az atomalkujával az elszigeteltségből kikászálódó Irán, valamint az ukrán konfliktussal kapcsolatos ellentéteit félretevő USA és Oroszország kezdene közös megoldást keresni. Csakhogy ezt szinte lehetetlenné teszi, hogy sem Szíriában, sem pedig a szélesebb Közel-Keleten nincs hiteles szunnita erőtér, amely mögött az iszlám többségi szárnyának tömegei felsorakozhatnának.
Az USA és Oroszország ebben ellentétes oldalon áll. Washington fő ellensége a szunnita IS, és hozzá csatlakozott az elvben szintén az IS ellen fellépő néhány szunnita arab állam – például Szaúd-Arábia, Katar –, valamint Törökország. Putyin az Irán által támogatott – a síita többségű Irakból, az alavita damaszkuszi rezsimből és a libanoni síita Hezbollahból álló – síita félhold önjelölt vezére lett, és e különös szövetség a tűzerejét elsősorban az IS alternatívájaként szóba jöhető szunnita rebellisekre összpontosítja. Az utóbbiak nem kaptak elegendő segítséget Washingtontól, főként mert Obama elnök képtelen volt elhatározni magát Szíria ügyében, abból kiindulva, hogy elődje, George W. Bush 2003-as iraki inváziója hova vezetett: a szunnita kisebbség zsarnokságát a síita többség önkénye váltotta fel, Irak pedig szétesett, teret engedve az IS-nek. Ezért a szaúdiak és a törökök kétértelmű helyzetbe kerültek. Ha a mérsékelt szíriai szunnita ellenzék nem tudja megdönteni Asszadot, akkor Rijád és Ankara számára felmerül, mi a kisebbik rossz: az iráni síita hegemónia erősödése, vagy az IS, amely merényleteivel őket is fenyegeti?
Az USA-nak és térségbeli szövetségeseinek igazuk lehet abban, hogy ha Asszad a helyén marad, akkor a szunnita fősodort aligha lehet az al-Káida és a néhai Szaddám Huszein iraki diktátor baathista hadseregéből gyúrt IS elleni harc szolgálatába állítani. Viszont Moszkva és Teherán sem téved abban, hogy jelenleg nincs ütőképes alternatívája a damaszkuszi kormánynak. A szunnita arab erő hiányára mutat rá az USA-nak az az elképzelése is, hogy a szunnita törzseket egyesítse az asszír keresztény milíciával és a kurdokkal, köztük az iraki pesmergákkal és felfegyverzett szír társaikkal, akik azonban leginkább csak a saját területükért harcolnak.
De a térség legerősebb szunnita hatalmai is mind válságban vannak – ha a bajok nem is törtek még felszínre –, és képtelenek az útmutatásra. Az iszlám legszentebb helyeinek őrzője, Szaúd-Arábia vahabita államvallása az IS hasonló ideológiájával verseng, és szinte együtt szidják a síita és a belőle kinőtt áramlatokat, például az alavita felekezetet. Ráadásul Rijád kezd elmerülni az igen kockázatos jemeni polgárháborúban, a társadalmi békét csak dollármilliókba kerülő juttatásokkal képes megvásárolni, a beteg Szalmán király utódlása pedig még kellemetlen meglepetéseket tartogathat. Az arab világ legnépesebb országaként Egyiptom a 2013-as puccsal visszatért a korábbinál is elnyomóbb katonai rezsim igája alá, a Muszlim Testvériség pedig ismét illegalitásba vonult. A magát a szunnita világ szellemi központjának tartó kairói al-Azhar-mecset és egyetem a világi kormány ellenőrzése alatt áll, befolyása sokat gyengült, tanításának korszerűségéről pedig sokat elárul, hogy tantervéből csak tavaly vette ki a rabszolgaságról, a nem muszlimok megadóztatásáról, a hit elhagyásáról és a dzsihádról szóló korai muszlim tanításokat – az IS ideológiájának sarokköveit.
A Szíriával szomszédos Törökország – melyet néhány éve még a muszlim demokrácia példájaként hirdettek az arab országok számára – az egyre inkább autoriter Tayyip Erdogan elnök túszává válik. Az egykori Oszmán Birodalom dicsősége iránti vágy rémálommá vált. A Kurd Munkapárttal (PKK) ígéretesnek tűnő békefolyamat háborúba torkollott, a HVG értesülései szerint Délkelet-Törökországban egymást követik a kijárási tilalmak, az iskolák zárva vannak, a polgári áldozatok száma száz fölé emelkedett. Az orosz vadászgép lelövésével pedig Ankara magára haragította Moszkvát – ráadásul Erdogan eldicsekedett azzal, hogy ő adott parancsot a török verzió szerint is alig 17 másodpercig a légterükben tartózkodó gép elleni támadásra.
Putyin tavalyi évértékelő beszédében gyakorlatilag megfenyegette Törökországot, és egyik legjobb kártyája a szíriai kurdok vagy a PKK felfegyverzése, ami minden török vezető számára katasztrófa lenne. Persze Ankarának is megvan a maga ásza: a Boszporusz és a Dardanellák lezárása. A tengeri szorosok jelentik az egyetlen kijutást a fekete-tengeri orosz flotta számára, és az 1936-os montreux-i konvenció lehetővé teszi, hogy a törökök életbe léptessék a zárlatot az oroszokkal folyó háború vagy háborús fenyegetés esetén. Ankara – figyelmeztetésképp – állítólag már most is „késlelteti” az orosz teherhajók áthaladását. A XV. századtól legalább tucatnyi török–orosz háború folyt, és többnyire a törökök vesztettek. Remélhetőleg a feszültséget – a szíriai rendezés érdekében is – ezúttal sikerül lecsillapítani.
KERESZTES IMRE
