Bizarr fényképet tettek közzé pakisztáni szélsőségesek: Khalifa Omár Manszúr frakcióparancsnok négy merénylővel pózol, a háttérben zöld mezőkkel és magas hegyekkel. A fotón lévő, többnyire tizenéves terroristák követték el a múlt heti támadást az északnyugati Abdul Gafar Khan Egyetem ellen. A reggeli ködben a hátsó falon keresztül jutottak be a campus területére, majd tüzet nyitottak és válogatás nélkül gyilkoltak tanárokat, diákokat mindaddig, amíg őket is le nem lőtték. A helyi hatóságok szerint az áldozatok száma harminc volt, de szemtanúk legalább félszáz élettelen testet számoltak össze a hatórás vérengzés után.
A Pakisztáni Talibán egyik frakciója által vállalt merénylet ezúttal is a szokásos érzelmeket váltotta ki. Megütközést, gyászt, a hősök tiszteletét, hiszen megint akadt valaki, egy kémiatanár, aki pisztollyal próbálta megállítani a támadókat, és bár őt is lelőtték, a beszámolók szerint több tanuló neki köszönheti az életét. A sajtóban megjelentek az ismert elemzések a szélsőségesek és a politikusok, illetve katonák közti kapcsolatokról, a terror elleni fellépés hiábavalóságáról.
A merényletre jó egy évvel az után került sor, hogy 2014 decemberében a Pakisztáni Talibán ugyanazon frakciója 151 embert, többségükben gyerekeket mészárolt le egy pesavári kadétiskolában (a tanárok azóta tarthatnak lőfegyvert maguknál) – nem messze a mostani akció helyszínétől. Még inkább sokkoló lehetett, hogy a merényletre viszonylag csöndes esztendő után került sor, mert a kormány kétségtelenül felvette a kesztyűt. A pakisztáni utcákon reklámtáblák, a falakon rajzok, az autókon matricák dicsérték Rahíl Sarif tábornokot, a hadsereg főparancsnokát. Washington pedig óvatos elégedettségét fejezte ki Navaz Sarif kormányfő iránt (a két Sarif között nincs rokoni kapcsolat), mintha csak azt mondaná: Iszlámábád végre elszánta magát a terror elleni kemény fellépésre.
Csakhogy a kérdés is a szokásos: hatékony-e ez az új keletű elszántság. A katonák hadműveleteket folytatnak az északnyugati Hájber Paktunkva (régi nevén az Északnyugati határvidék) tartományban, ahogy a korábbi erőszakhullámokra adott válaszként is teszik. A rendfenntartók új jogosítványokat kaptak, például a dzsihádistákra szabott katonai bíróságok felállítását. A kormány visszahozta a halálbüntetést, és csak tavaly több mint háromszáz embert akasztottak fel (köztük 14 éves kamaszt is), ami persze kivívta a jogvédők felháborodását. Szerintük a katonai bírósági eljárások titkosak, és semmibe veszik a demokratikus jogrendet.
Pakisztánban eddig is csak erővel lehetett kigyomlálni a terrorizmust. A Pakisztáni Talibán szóvivője hiába határolódott el a mostani és a 2014. decemberi iskolai merényletektől, azokat iszlámelleneseknek nevezve. A Manszúr vezette önállósult frakció az akciókat a pakisztáni katonai vezetésnek tanulságként szolgáló leckének szánta. Videóüzenetében újakkal fenyegetőzött, mondván: az iskolák az „Allah törvényét megszegő felnőttek bölcsői”.
Míg a korábbi – például a 2007-es – merénylethullámok politikusok, ötcsillagos szállodák, katonai bázisok ellen irányultak, addig a szélsőségesek célkeresztjébe egyre inkább a könnyű célpontoknak számító tanintézmények kerültek. Ennek persze ideológiai és szimbolikus jelentősége is van. A szélsőségesek újabban szeretnek iskolabuszokat felgyújtani, lányokat elűzni a tantermekből, hogy a vallás fundamentalista értelmezését rákényszerítsék a társadalomra. E kampányban az egyik fordulópontot az jelentette, amikor 2012-ben rálőttek Malala Juszafzajra, a lányok oktatásáért kiálló iskolásra, aki azóta Nobel-békedíjat kapott, a bátorság és a szabad tanulás ikonjává vált.
E tekintetben az Abdul Gafar Khan Egyetem elleni múlt heti támadás külön jelentőséggel bír. Az intézmény névadója a brit gyarmati uralom elleni harc pastu hőse, aki egyfajta pakisztáni Gandhiként az erőszakmentes ellenállást hirdette. Évtizedekkel később a pastukat az amerikai CIA segítségével elkezdték toborozni a szovjetek ellen az 1979-es afganisztáni invázióra reagálva, hozzájárulva ezzel a szélsőséges iszlamista mozgalmak erősödéséhez. A merényletre egyébként Khan születésnapján került sor, amikor az egyetem megemlékezésre készült. Khan politikai és szellemi örökösei a világi, főként pastu Avami Nemzeti Párt soraiban találhatók meg, de a párt a legutóbbi, 2013-as parlamenti választáson csúnyán leszerepelt. Köszönhetően a rá is jellemző korrupciónak, és annak, hogy a szélsőségesek összehangolt erőszakot zúdítottak a csoport jelöltjei és támogatói ellen.
A mai pakisztáni vezetőknek persze nehéz beismerniük, hogy a fundamentalista ideológiát elődeik keltették életre saját bel- és külpolitikai céljaik érdekében. A vallási torzszülött kiszabadult a palackból, és számtalan ok miatt nem gyömöszölhető vissza. Pakisztán az egymással laza szövetségben lévő szélsőséges iszlamista szervezetek – köztük teljesen elvadult dzsihádisták – hazája, gyökeret vert az al-Káida, újabban pedig az Iszlám Állam (IS) is. A Talibán két ága korántsem egységes, az afganisztáni a kabuli, a pakisztáni pedig az iszlámábádi kormány megdöntéséért harcol. A szélsőségesek elleni amerikai dróntámadások is csak ártanak, mert radikalizálják a társadalom bizonyos rétegeit.
De saját pecsenyéjét sütögetve a pakisztáni biztonsági elit különféle csoportjai is támogattak terrorsejteket. A militánsok egy része az északnyugati pastu területeken, mások a gazdagabb Pandzsábban, vagy az üzleti központban, Karacsiban vertek gyökeret. Mindezt csak tetézi a 200 milliós lakosság ötödét számláló síiták elleni rendszeres erőszak. És vannak olyan fundamentalista csoportok, amelyek kifejezetten India ellen szervezkednek a megosztott Kasmír visszaszerzéséért. Pakisztán a világ egyik súlyosan terrorfertőzött országa, a globális terrorindex szerint tavaly a felsorolt 124 államból a negyedik leginkább érintett volt.
Pedig a politikai és a gazdasági körülmények kedveznének a terrorizmus és a fundamentalista ideológia elleni, hosszú távú stratégia kialakításának. A három évvel ezelőtti választás után történt meg az első békés polgári hatalomátadás az 1947-ben függetlenné vált Pakisztánban, melynek eddigi története nagy részében a katonák kormányoztak. Sarif tábornok személyében olyasvalaki áll a hadsereg élén, aki a katonai műveleteket csak a szélsőségesek és a karacsi maffia ellen összpontosítja, és a jelek szerint esze ágában sincs puccsot végrehajtani. Sarif kormányfő reformjai révén a gazdaság a tavalyi után a következő három esztendőben is évi 5 százalékkal növekedhet, a valuta stabilizálódott. Az iszlámábádi, a lahore-i és a karacsi értéktőzsdék minapi egyesítésével közel 70 milliárd dollár kapitalizációjú börze jött létre, aminek révén komoly tőkebeáramlást várnak. Sokat lendíthet a kínai–pakisztáni kereskedelmi folyosó kialakításának 46 milliárd dolláros terve, illetve a régóta dédelgetett iráni–pakisztáni gázvezeték, amelynek megépítése a Teherán elleni szankciók megszűnésével újra előtérbe került.
A szomszéd országokban is inkább a rendezést hangsúlyozzák. Kabul és Iszlámábád viszonyát mérgezi, hogy egymást vádolják a szélsőségesek támogatásával. Pakisztánban ez most nem kapott hangsúlyt, és Asraf Gáni afgán elnök is eltökéltnek mutatkozott a kapcsolat javítására. Indiából sem főként a harci dobokat lehetett hallani, miután január elején – Újdelhi szerint egy szélsőséges pakisztáni csoport részéről – támadás érte az egyik, határhoz közeli indiai légibázist. Az akció célja egyébként nyilvánvalóan a pakisztáni–indiai közeledés aláásása volt, hiszen napokkal előtte Narendra Modi indiai kormányfő meglátogatta pakisztáni kollégáját, Sarifot. Személyében Újdelhiből 2004 óta először járt indiai miniszterelnök Pakisztánban. Kedvező jel, hogy a határincidens után Modi részéről a kétoldalú tárgyalások rövid időre történő szüneteltetése, és nem a befagyasztása hangzott el. Sarif tábornok pedig személyesen is elkötelezte magát az akciót végrehajtó csoport felszámolására, talán annak beismeréseként, hogy nincs jó vagy rossz terrorista. Az erőszakot általában kell felszámolni, mert már-már az ország létét fenyegeti.
KERESZTES IMRE
