A Trump-rejtély: a világrend feldúlása és populista szökőár jön?

Csak január 20-án költözik be a Fehér Házba, de már rárúgta az ajtót a világra Donald Trump amerikai elnök. Ha csak a választási ígéretei egy részét beváltja, azzal is úgy megváltoztatja az USA-t és annak helyét a globális rendszerben, hogy senki nem ismer rá. A gazdasági válság veszteseinek, a demokrata riválisa, Hillary Clinton által szánalomra méltónak bélyegzett tömegeknek az élén Washingtont egy megsemmisítő rohammal elfoglaló, narcisztikus milliárdos sikere – a győzelmét világszerte a maguk igazaként ünneplő illiberális politikusok kivételével – szinte mindenkit sokkolt.

Az amerikai valóságot, a választópolgárok lelkivilágát teljesen félreismerő politikai és médiaelit az USA-ban még sokáig keresi majd a választ a földrengésre, ami globális populista szökőárral fenyeget. Az optimisták persze mindenütt abban bíznak, hogy Trump csak szerepet játszott az elnökválasztásnak nevezett valóságshow-ban. Ráébred vagy ráébresztik, hogy nem abszolút uralkodó, s az abszolút hatalomra ugyan kiéhezett, de nála racionálisabb pártja megakadályozza, hogy durcás gyerekként feldúlja a világrendet. De Trump végül is a jelenleg komoly kihívó nélküli szuperhatalom élére trollkodta magát, ahol a feladata nem olyan egyszerű, mint a tévében volt azt mondani a nála állásra hajtónak: „Ki vagy rúgva!”

Európát nyugtatni kell

Így valóságos lélekgyógyászként indult el hétfőn Görögországot, Németországot és Perut érintő, hivatali idejének utolsó külföldi útjára Barack Obama elnök. Aki Trump tavaly nyári elnökjelölti feltűnése óta mindvégig ugyanazzal nyugtatta mostani tárgyalópartnereit: az ingatlanmogulnak semmi esélye nincs rá, hogy az utódja legyen. Most viszont kénytelen velük együtt keresni a választ arra, hogy ez miként történhetett meg mégis, és hogy mi lesz a következménye. Az eredetileg az elnökségét lezáró tiszteletkörre készülő Obama Athénban, a demokrácia szülőhelyén – ahol még soha nem járt, és mindenképpen látni akarta a város fölé magasodó Parthenont – a demokrácia és a globális együttműködés fontosságáról beszélt. Berlinben pedig nemcsak Angela Merkel német kancellárral találkozott, hanem az EU többi nagy tagja, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Nagy-Britannia vezetőivel is.

Volt nekik mit mondania, hiszen Trump sokkszerű győzelme az USA-n kívül leginkább Európát rázta meg, amelynek más sem hiányzott a júniusi Brexit-népszavazás után. Bár a milliárdos a kampánya alatt már mondott mindent és mindennek az ellenkezőjét is, a NATO európai tagjait különösen érzékenyen érintették az észak-atlanti integrációt fenyegető kijelentések. Trump ugyanis kilátásba helyezte, hogy a maga üzletemberi tempójával csak azok fölé terjesztené ki az amerikai védőernyőt, akik állják a cechet, vagyis GDP-jük legalább 2 százalékát fordítják katonai kiadásokra. A milliárdos nem mutatott kifejezett szolidaritást a NATO keleti szárnya, a balti tagállamok, valamint Lengyelország iránt sem, amelyek a legjobban félnek az orosz nyomulástól (lásd Fortélyos félelem című összeállításunkat a Világ rovatban). Trump meghökkentő könnyedséggel nyugodna bele a Krím félsziget Oroszországhoz csatolásába, és hajlana az emiatt Moszkvával szemben elrendelt szankciók feloldására. Ukrajna ügyében még annyira határozott sem lenne, mint Obama, Szíriában pedig szavai szerint együttműködést ajánlana Oroszországnak a közös ellenségnek tekintett Iszlám Állam mielőbbi megsemmisítéséért – azaz Kijevet és az Asszad-rezsim ellen küzdő ellenzéket egyaránt magára hagyná.

Bizonytalan biztonsági garanciák

Nem véletlen, hogy Európában, különösen annak keleti felén, tartanak a kampányában autokratikus hajlamokat mutató Trump és az ízig-vérig autokrata Vlagyimir Putyin orosz államfő „férfibarátságától”. Obama az USA partnereit nyugtatta, hogy az utódja is tiszteletben tartja majd a NATO – amelynek állam- és kormányfői közül egyedül Orbán Viktor üdvözölte lelkesen Trump győzelmét – iránti kötelezettségeit. Az észak-atlanti szervezet főtitkára, Jens Stoltenberg volt norvég miniszterelnök pedig arra emlékeztette a Fehér Ház leendő urát, hogy a NATO kollektív védelemre vonatkozó ötödik cikkelyét 1949 óta mindeddig egyetlen alkalommal alkalmazták: éppenséggel az USA segítségére siettek a szövetségesei, amikor New Yorkot és Washingtont 2001. szeptember 11-én terrortámadás érte.

Trump kifogásait ugyanakkor nem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról. Wolfgang Ischinger, a müncheni biztonsági konferencia elnöke – és volt washingtoni német nagykövet – a The New York Times napilapnak írott véleményében emlékeztetett arra, hogy helyes lenne, ha a leendő elnök megnyugtatná az amerikai biztonsági garancia ügyében a NATO európai tagjait, ám azok néha Obamát is frusztrálták, amikor határozatlannak bizonyultak vagy hozzájárulásuk alacsonyan tartása miatt potyázóknak tűntek. Ischinger azt sem tartja a valóságtól elrugaszkodottnak, ha Trump a csúcstalálkozók rendszerének felújításával egyfajta új enyhülést indít el Putyinnal, ám ennek nem szabad veszélyeztetnie Washington kelet-európai szövetségeseit. James Stavidis volt európai NATO-főparancsnok is az észak-atlanti szövetség fontosságát hangsúlyozta. Mint írja, a NATO USA-n kívüli tagjai ugyan nem feltétlenül teljesítik a 2 százalékos katonai kiadásra vonatkozó kötelezettségüket, de együttesen évi csaknem 300 milliárd dollárt költenek hadicélokra. Ez az USA után a második legnagyobb ilyen összeg, kétszerese a kínainak és több mint háromszorosa az orosznak.

Az USA hátrébb húzódását és határozottabb szerepvállalását egyszerre ígérő – de ennek összehangolásáról egyelőre vajmi keveset mondó – Trumpnak és az őt moderálni igyekvő republikánusoknak azt is figyelembe kell venniük, hogy ha egy nagyhatalom kivonul valahonnan, ott nem marad vákuum. Sem a világpolitikában – legyen szó Ukrajnáról, Európáról, a Közel-Keletről vagy Délkelet-Ázsiáról –, sem a világgazdaságban.

Többfrontos kereskedelmi háború jöhet

A demokrata elnök politikai örökségének egyik fontos eleme lett volna az USA-t 11 másik országgal szabadkereskedelmi övezetbe fűző Csendes-óceáni Partnerségről (TPP) szóló szerződés ratifikálása, ám erre már nem kerül sor. Nemcsak azért, mert új elnök költözik a Fehér Házba, hanem mert a jelenlegi szenátusban demokraták és republikánusok is megtagadták a jóváhagyását. Limában viszont ott lesz Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfő, aki a Peking által kitalált Átfogó Regionális Gazdasági Partnerséget (RCEP) ajánlgatja a térség országainak. Sokatmondó, hogy az RCEP tagjai közé Peking Japánt és 14 másik ázsiai és csendes-óceáni országot invitált meg, de az USA nem kapott meghívót, míg a TPP-be Washington Kínát nem vette be. A TPP a szenátusban bukott el, az USA és az EU között tervezett Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP) pedig odáig is aligha jut el. Már az is csodaszámba menne, ha a Washington és Brüsszel közti nézeteltérések, illetve Trump megválasztása után érdemben folytatódnának az amúgy is megrekedni látszott tárgyalások.

Trump ellen tüntetők Seattle-ben. Kinek az elnöke?

AFP / Jason Redmond

Nehezen kiszámítható, hogy Trump milyen lépéseket tud megtenni más, globális hatású ígéretei, illetve fenyegetései ügyében, de mindegyikben van mozgástere és azt behatároló akadálya is. Kampánya egyik központi elemévé tette, hogy felmondja a Kanadával és Mexikóval kötött Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA), ha Mexikó nem hajlandó azt újratárgyalni. Ezt elnökként a másik két aláíró értesítése után hat hónappal jogilag megteheti, de nem biztos, hogy akarja. A kampánya során az álláspontja szeszélyes változásait firtató kérdésekre mindig azt válaszolta, nem politikusként, hanem üzletemberként gondolkodik, s egy tárgyalás során az eredeti követelés feladásával is lehet kompromisszumot kötni.

Neuralgikus pontok

Mexikó például hajlik arra, hogy bizonyos – az amerikai munkahelyek megőrzését segítő – engedményeket vállaljon. És az USA sem boríthatja fel az évi 550 milliárd dolláros forgalmat jelentő amerikai–mexikói kereskedelmet, mert egy sor amerikai iparág – élén az autógyártással – már oly mértékben függ a mexikói és a kanadai beszállítókat és üzemeket összefűző, a szabadkereskedelemre ráépített rendszertől, hogy annak megbolygatása súlyos következményekkel járna. De jellemző, hogy győztesként Trump a bevándorlóellenes retorikájából is visszavett. Már nem még nagyobb falat, csupán kerítést építene a déli határ még „védtelen” részein, s nem mind a 11 millió illegális bevándorlót toloncolná ki az országból, hanem „csak” azt a 2-3 milliót, aki megszegte az amerikai törvényeket. Amihez rögtön azt tették hozzá, hogy Obama eddigi hivatali ideje alatt hasonló indokkal 2,5 millió embert raktak ki az országból, nagyobb hűhó nélkül.

Trump azt is megteheti, hogy elnökként Kínát valutaárfolyam-manipulátornak minősíti, s ezzel megnyithatja az utat a büntetővámok kivetése előtt. A sokat emlegetett 45 százalékos tarifa helyett azonban jó, ha 15 százalékosat vethet ki, és üzletemberként felmérheti – ha mégsem, tanácsadói megsúghatják neki –, hogy egy kereskedelmi háború nem állna érdekében az USA-nak. Peking ugyanis már megpendítette, hogy ebben az esetben nem az amerikai Boeingtől, hanem az európai Airbustól vásárolna repülőgépeket, s az iPhone, illetve más amerikai csúcstechnológiai termékek előtt is bezárulna a hatalmas kínai piac. A washingtoni Peterson Intézet közgazdászainak számítása szerint egy Mexikóval és Kínával folytatott kereskedelmi háború recesszióba taszíthatná az amerikai gazdaságot, és 5 millió munkahely elvesztésével járna. Arról nem is beszélve, hogy Kína az USA legnagyobb külföldi hitelezője, és a birtokában lévő amerikai államkötvények egy részének piacra dobásával az árfolyamokat is megbolondítaná.

A Fehér Ház leendő ura a párizsi klímamegállapodásból is kihátrálna, mert programjában a fosszilis energiahordozók – elsősorban a szén és a kőolaj – kitermelésének növelése szerepel. A szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére vonatkozó kötelezettségvállalást az amerikai gazdaságra rakott béklyónak tekinti, s egyébként is kamunak tartja a klímaváltozásról szóló híreket. A párizsi klímamegállapodás négy nappal az elnökválasztás előtt lépett életbe, s Trump – aki állítólag a globális felmelegedés tényét tagadó Myron Ebellt tervezi kinevezni az amerikai Környezetvédelmi Ügynökség (EPA) élére – emberei azon törik a fejüket, miként lehetne felgyorsítani a kilépésre megszabott négyéves folyamatot. Fölmerült, hogy az USA felmondja a párizsi megállapodás előzményeként született 1992-es riói klímakonvenciót, vagy Trump egyszerűen elnöki rendelettel vonja vissza a francia fővárosban kötött megállapodáson szereplő amerikai aláírást.