Aleksandar Vučić kicsit hasonlít Vajna Tímeához: ha pár napig egyszer nem szerepel a hírekben, gondoskodik róla, hogy bekerüljön. Vučić a tavaszt végig tudta tolni a címlapokon az elnökválasztással, amin még miniszterelnökként indult el, és amit egy forduló alatt pikk-pakk meg is nyert. A nyár elején az utódlás kérdése tolta Szerbiát a nemzetközi lapok címlapjára, pláne miután kiderült, hogy Vučić támogatottja Ana Brnabić, korábbi közigazgatási miniszter, akivel kapcsolatban minden lap kötelességének érezte kiemelni, hogy nyíltan vállalja melegségét.

A nyári uborkaszezon témája Vučić hosszú írása a belgrádi Blic napilapban, aminek egyetlen témája valamiféle konszenzus összehozása Koszovó kérdéskörében. Vučić nemzeti konzultációt hívott össze, csak éppen nem a Fidesz-féle „minden egyes állampolgárnak feltesszük a manipulált kérdéseinket” módszerrel. Bár a cikkből magából ez még nem derült ki, Vučić egy másnapi rádióinterjúban kifejtette, hogy a politikai pártokkal, a szerb ortodox egyházzal, illetve a szerb tudományos- és művészeti akadémiával képzeli a konszenzus összehozását.

Aleksandar Vučić

AFP / Oliver Bunic

Az államfő cikkének fő gondolata, hogy a szerbek nem dughatják a fejüket a homokba, szembe kell nézniük a valósággal, és hogy a problémákat nem szabad az utódokra hagyni. Vučić írása tele van pátosszal és XL-es körmondatokkal, így nem könnyű kihámozni, pontosan mire gondol. Az semmiképpen sincs leírva, hogy Szerbia rögvest elismeri Koszovó függetlenségét. Az viszont szerencsére igen, hogy a vezető elv minden konfliktus kizárása lenne.

Vučić írása a politikai uborkaszezon kellős közepén akkorát ütött, hogy még Habony Árpád is megnyalná mind a tíz ujját ekkora tematizálás láttán. Már csak azért is ráugrott a cikkre az összes politikai elemző, mert a szövegben bőven volt elemezni való: egyszerre volt meg benne valami egészen eposzi méretű nagyotmondás, ami belengeti egy sok évszázados történelmi mítosz elvetését, és valami egészen kicsinyes semmitmondás - már ami a konkrétumokat illeti. A legtöbb elemző arra lyukad ki, hogy Vučić talán a szerb alkotmány módosítását készítette elő: az alkotmány preambuluma egyértelműen megfogalmazza, hogy „Koszovó és Metóhija” Szerbia elidegeníthetetlen része.

A Koszovó problémakör kezdőknek

Hogy ki élt előbb a mai Koszovó területén, arról az albánoknak és a szerbeknek elég eltérő elméleteik vannak, mindenesetre több szerb kolostor is található Koszovó területén, amiket még a 14-15. században alapítottak. A huszadik században azonban már több albán élt a térségben, mint szerb, ráadásul a szerbek elvándorlása hol lassabb, hol gyorsabb ütemben, de folyamatos volt. Milošević még megpróbálta a kilencvenes évek boszniai és horvátországi szerb menekültjeit Koszovóban letelepíteni, de a koszovói albánok egyre erőteljesebb kísérleteket tettek függetlenségük érdekében. (Ellentétben a szomszédos Montenegróval vagy Macedóniával, akik Jugoszlávia önálló tagállamai voltak, és kiválásuk sima ügy volt, Koszovó – Vajdasághoz hasonlóan – csak tartomány volt a szerb tagállamon belül, így nem „járt” nekik önálló állam Jugoszlávia szétesésével.)

Stiller Ákos

A koszovói albánok a kilencvenes évekre már saját gerillahadsereggel is rendelkeztek, és éppen az UÇK fellépése vezetett véres összecsapásokhoz és a koszovói albán civilek elleni szerb bosszúhadjáratokhoz. A konfliktust a NATO beavatkozása oldotta fel, aminek nyomán Koszovót elhagyták a szerb fegyveres erők (és a szerb lakosság egy nagyobb csoportja), átadva a területet az ENSZ békefenntartóinak. Az ENSZ 2008-ban jóváhagyta, hogy Koszovó kikiáltsa függetlenségét, amit a világ államainak csak kb. a fele ismer el. A függetlenséget nem ismeri el az ENSZ Biztonsági Tanácsának két tagállama (Oroszország és Kína), illetve öt EU-tagország sem (Szlovákia, Románia, Ciprus, Spanyolország és Görögország). Az EU 2011-ben tudta tárgyalóasztalhoz ültetni Belgrád és Pristina képviselőit, azóta folyik egyeztetés a két főváros között, kisebb-nagyobb szünetekkel, kisebb-nagyobb eredményekkel, mindenesetre eddig kevés megvalósított lépéssel.

Egy pompásnak tűnő ötlet

Az elemzőkön kívül a politikusok is ráugrottak a témára, a legnagyobbat alighanem Ivica Dačić szerb külügyminiszter (korábbi miniszterelnök) gurította. Ő már évekkel ezelőtt is pedzegette a területcsere ötletét. Elképzelésének lényege, hogy Koszovó északi, szerbek lakta, amúgy rettenetesen elmaradott részét Szerbiához csapják, cserében Koszovó megkapja Szerbia déli, albánok lakta, amúgy rettenetesen elmaradott részét.

Ivica Dačić

AFP / Elvis Barukcic

Elsőre kiváló ügyletnek tűnik, de azért vannak kisebb problémák vele. A XXI. század Európájában a területcsere nem kifejezetten elfogadott megoldás, de ellene szólnak olyan pragmatikus apróságok is, hogy Dél-Szerbiában az albánok mellett azért nagy számban élnek szerbek, akik aligha lennének maradéktalanul boldogok, ha egy nap arra ébrednének, hogy immár koszovói állampolgárok. Itt vezet át a Bécset Szalonikivel összekötő 10-es európai közúti és vasúti folyosó is, márpedig itt egy plusz határátkelő senkinek nem hiányzik. Dačić tervének talán legsúlyosabb (ön)kritikája, hogy saját miniszterelnöksége idején a téma egyáltalán nem került napirendre – és úgy tűnik, most sem fog.

Vučić írására természetesen azonnal reagáltak a koszovói politikusok is, akiknek most az lenne ugyan a feladatuk, hogy a másfél hónappal ezelőtti választást követően lassan valami kormányt alakítsanak, de Vučić megnyilvánulását nem hagyhatták szó nélkül. Ők alapvetően azt hallották ki belőle, hogy Koszovót már holnap elismeri Szerbia, legalábbis a (leköszönő) külügyminiszter, Enver Hoxhaj üdvözölte Belgrád irányváltását, hogy „beismeri az igazságot” és hogy Vučić „végre megszabadítja országát a destruktív politizálástól.”

Mérvadó szerb elemzők azonban nem tulajdonítanak túlságos jelentőséget Vučić jegyzetének. Dejan Anastasijević például azt írja, hogy Szerbiának eleve kicsi a mozgástere Koszovóval kapcsolatosan, legalábbis ha európai jövőről ábrándozik – ami pedig Vučić politikai krédójának alapja. Az EU, de különösen Németország világossá tette, hogy az elvárása egy olyan szerződés Koszovó és Szerbia között, amelynek nem feltétlenül része ugyan, hogy Szerbia elismerje Koszovó függetlenségét, de legalább olyan működőképességet biztosít Koszovónak, amilyen annak idején a két Németország közötti megállapodás volt. Anastasijević szerint Vučić nem fog kapkodni, hogy gyorsan megállapodjanak bármiről is: Vučić autokráciáját a Nyugat annyiban tolerálja, amennyiben Szerbia valóban garantálja a stabilitást a Balkánon. A Belgrád-Pristina tárgyalás Vučić eszköze, hogy mutassa, kész a kérdés rendezésére, ugyanakkor, ha a szerződés létrejönne, Brüsszelnek alighanem új követelései lennének mondjuk az oroszbarátsággal vagy Szerbia jogállamiságával kapcsolatosan. Ez volt a helyzet korábban a hágai együttműködéssel is – minél jobban együttműködött Belgrád a nemzetközi bírósággal, annál több új követelés érkezett Hágából.