Kezdjük a legfontosabbal: a 42 éves Brnabić kiváló szakember és ügyes menedzser, bár politikusi tapasztalata kevés. Nagy-Britanniában tanult, majd visszatérve Szerbiába az amerikai fejlesztési ügynökségnek, a USAID-nek a programjait vezette, később, a magánszektorban pedig egy amerikai érdekeltségű, 300 millió eurós értékű szélerőmű park befektetésért volt felelős. Innen került tíz hónapja a szerb kormányba, a közigazgatás reformjáért felelős miniszterként. Brnabić nagy lendülettel fogott bele az e-kormányzat létrehozásába, mára egyesített hat nagy adatbázist, illetve az anyakönyvi rendszer immár teljesen online működik.
MTI/EPA/Koca Sulejmanovic
Azt azonban senki nem gondolja, hogy elsősorban szakmai érdemei miatt lett ő a miniszterelnök. Miután Szerbia választott miniszterelnöke, Aleksandar Vučić fölényesen megnyerte az elnökválasztást is, lemondott miniszterelnöki megbízásáról, és a posztot – nagyjából egyszemélyes döntésként – Brnabić-ra hagyta.
Jellemző Vučić tekintélyére, hogy a jelentős részben a rettenetes Szerb Radikális Párt tagjaiból verbuválódott Szerb Haladó Párt és koalíciós partnerei (beleértve a Vajdasági Magyar Szövetséget is) néhány felhúzott szemöldök mellett ugyan, de megszavazták az új miniszterelnököt. Kisebb gondot csak az egyik mikronméretű koalíciós partnerpárt, a Dragan Marković által vezetett Egyesült Szerbia volt, Markovićot viszont mindenki csak a „Pálma” becenevén ismeri, és ez nagyjából mindent el is mond a komolyságáról.
Annál érdekesebb viszont, hogy a kormány mennyire lepöckölte a szerb pravoszláv egyházat a játéktérről. Míg Milošević, de akár később Djindjić, Koštunica vagy akár Boris Tadić idején is a belgrádi pátriárka simán meghatározta a közbeszédet, addig Vučić idejében az egyház fokozatosan a háttérbe szorult. Amikor Brnabić neve először felmerült miniszterelnök-jelöltként, Irinej pártiárka még azt nyilatkozta, hogy az egyház „minden erővel” meg akarja akadályozni kinevezését „az ismert okok miatt,” ehhez képest pár napja egy kényszeredett közös fotón mégis együtt kellett szerepelnie vele. (Irinej a 2014-es drámai szerbiai árvizeket simán összefüggésbe hozta a pár nappal későbbre tervezett belgrádi melegfelvonulással, mondván, az árvíz Isten figyelmeztetése Szerbiának.)
| Melegnek lenni Szerbiában |
A szerb társadalom toleranciájában némi javulás figyelhető meg. Az első szerb büntető törvénykönyv 1860-ban még bűncselekménynek tartotta az azonos neműek szexuális kapcsolatát, és akár 4 éves börtönbüntetés is járhatott érte. Büszkeségnapi felvonulást először 2001-ben tartottak Belgrádban - ezt a szó szoros értelmében szétverték. Évekig nem is volt hasonló próbálkozás, majd 2010-ben hasonlóan véres véget ért az akkori felvonulás. A következő három évben megkísérelték megtartani a Pride-ot, de az utolsó pillanatban a rendőrség mindannyiszor visszavonta az engedélyt, biztonsági kockázatokra hivatkozva. Végül 2014-ben már szabadon vonulhattak az LGBT közösség tagjai és szimpatizánsai. Bár történtek atrocitások, a rendőrség ura maradt a helyzetnek. Azóta a belgrádi Pride egyre inkább normális esemény, magas rendőri készültséggel, de nagyobb problémák nélkül. |
Kinevezésére Brnabić egyébként 88 oldalas székfoglalóval készült. Elődei ezt általában letudták pár oldalon, de az új miniszterelnök komoly víziót vázolt fel, aminek központjában a gazdaság, főleg a befektetői környezet fejlesztése álltak egyfelől, illetve az oktatás és a digitalizáció másfelől. Brnabić kitért ugyan Koszovóra, a tartományra továbbra is Szerbia részeként hivatkozva, de mondandójának lényege a Brüsszeli Szerződés betartása volt és a tárgyalások folytatása a „pristinai átmeneti vezetőkkel” – igazi zene az európai békecsinálók füleinek. A kérdés nem csak az, mit tud ebből Brnabić megvalósítani, de az is, hogy eleve mennyi autoritása lesz a sajátos szerbiai politikai rendszerben.
A szerb alkotmány szerint az állam legfontosabb közjogi méltósága a miniszterelnök, míg a közvetlenül választott államfőnek leginkább protokolláris szerepkörei vannak. Azonban a szerb aktuálpolitikát nem feltétlenül az alkotmány diktálja, hanem a személyes erőviszonyok. Szerbia politikai origóját pedig jelenleg úgy hívják, hogy Aleksandar Vučić.
Volt már egyébként de facto elnöki kormányzás a modernkori Szerbia történetében, 2008 és 2012 között, Boris Tadić második elnöki mandátuma alatt. Ebben az időben az a Mirko Cvetković volt a miniszterelnök, akinek a nevére már csak a jó memóriájú szkupstinológusok emlékeznek.
Bármennyire erős egyéniségnek is tűnik Brnabić, hasonló felállás várható most is. A kormányt a sajtó alighanem továbbra is Vučić-kormánynak fogja hívni, a nagy döntések pedig ugyanúgy Vučić irodájában fognak megszületni, mint eddig. Brnabić nem tagja a kormányzó pártnak, nincsenek párton belüli gyökerei, támogatói, őszintén szólva szimpatizánsai se sokan, így hatalma teljes egészében egyszemélyes mentorától, Vučićtól függ.
AFP / Maxim Shipenkov, pool
Hiba lenne ugyanakkor alábecsülni Brnabić kinevezésének jelentőségét, szimbolikáját. Ahogy korábbi cikkünkben írtuk, Szerbia lavírozik a keleti és a nyugati befolyás között. Brnabić teljesen egyértelműen, mondhatni demonstratívan a nyugatos érdekcsoportok embere, lásd iskoláit, lásd direkt kapcsolatait Washingtonnal, és igen, lásd nemi orientációját.
Vučić most mindenesetre olyat lépett, ami bizakodással tölti el az európai Szerbia híveit, és aggodalmat okoz a moszkoviták között.
Ana Brnabić-ról további részleteket tudhat meg a HVG e heti számából.
