Bauer: A Merkel-dráma

Az éjjel megszakadtak a német koalíciós tárgyalások. A liberális párt, az FDP bejelentette, hogy megszakítja azokat. „Jobb nem kormányozni, mint rosszul kormányozni”, nyilatkozta Christian Lindner pártelnök. Nem sikerült a CDU–CSU, a liberálisok és a zöldek között összehozni a minden korábbinál szélesebb koalíciót.

Szeptember végén azt lehetett hinni, hogy Angela Merkel győzött. A 2015-ös menekültválságot követően nagyot csökkent a népszerűsége, mégis úgy tűnt, hogy megnyerheti a következő választást, hiszen sem a CDU–CSU-n belül, sem azon kívül nem lépett fel vele szemben alternatíva.

Azután a szociáldemokraták megpróbálták kihasználni Merkel népszerűségcsökkenését, és a német belpolitikában nem elhasználódott politikust, az Európai Parlamentből hazatérő Martin Schulzot indították ellene kancellárjelöltként. Néhány hétig Schulz megelőzte Merkelt a közvélemény-kutatásokban, és az SPD támogatottsága is megnőtt – azután ez megfordult, a Schulz-lufi kipukkadt, és az SPD történetének legrosszabb eredményét érte el a szeptemberi választáson. Csakhogy a CDU–CSU is.

A szélsőjobboldali AfD, amely korábban sorra jutott be a tartományi parlamentekbe, a Bundestagba is bejutott, mégpedig mindjárt harmadik legerősebb pártként, támogatókat hódítva el mind a CDU–CSU-tól, mind a szociáldemokratáktól, sőt a Balpárttól, a kommunista utódpárttól is. Közel 13 százalékot ért el, és így olyan helyzet alakult ki, amikor parlamenti többségre támaszkodó kormányt alakítani vagy a CDU–CSU–SPD-nagykoalíció folytatásával, vagy a CDU-CSU, a parlamentbe 10 százalék fölötti eredménnyel visszakerült liberálisok és a 9 százalékos zöldek szintén széles koalíciójával lehet. Olyan pártoknak kellett volna megegyezniük egy kormányprogramban, amelyek közül egyfelől a bajor CSU, másfelől a liberálisok évtizedek óta élesen szembeállnak a zöldekkel, s viszont.

A tárgyalás során leginkább a klímapolitikában és a menekültkérdésben nem sikerült az ellentéteket áthidalni. A környezetvédő zöldek a barnaszén-tüzelésű erőművek bezárásában és a belső égésű motorral hajtott gépjárművek visszaszorításában követeltek gyorsabb előrehaladást, mint amit a CSU és az FDP hajlandó lett volna elfogadni. A menekültkérdésben azon feneklettek meg a tárgyalások, hogy a zöldek ragaszkodnak ahhoz, hogy ne csak a már menedékjogot kapottak után engedjék be közvetlen hozzátartozóikat is Németországba (ezt ugyanis a CSU és az FDP is elfogadja), de azok is, akik átmenetileg maradhatnak Németországban, amíg ügyükben végleges döntés születik. A zöldek egyébként a menekültügyben is készek voltak engedményekre: elfogadták, hogy újabb országokat nyilvánítsanak biztonságosnak (ahonnan tehát nem fogadnak menekülteket), mint ahogy készek lettek volna puha korlátként azt is elfogadni, amiben a CDU és a CSU már megállapodott, hogy évi 200 ezernél több embert lehetőleg ne fogadjanak a jövőben, de a CSU-nak és az FDP-nek ez sem volt elég. Úgy tűnik, a liberális FDP valójában nem akarta a zöldekre kiterjedő, de Merkel vezette koalíciót, és a tárgyalások meghiúsulására játszott.

Most úgy tűnik, hogy mégis bekövetkezett az, ami 2005-ben Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellárral egyszer már megtörtént. Schröder második ciklusában kemény reformokat vezetett be a német gazdaságban, közelebbről a munkaügyben – ezt hívták Agenda 2010-nek. A reform elérte célját, radikálisan csökkent a munkanélküliség és megerősödött a német gazdaság, viszont a szociáldemokraták elveszítettek 2,3 millió, 1998-hoz képest 4 millió szavazót, és a posztkommunisták és a szociáldemokratáktól távozók szövetkezésével létrejött a Balpárt. Az SPD lényegében megszűnt kormányalakításra képes párt lenni a baloldalon. Merkel két éve a menekültkérdésben vállalt végtelenül tisztességes döntést, amivel Németországot az emberiesség európai zászlóshajójává tette. A korábban az euró kérdésében alternatívát kínáló, s ilyen alapon négy éve a parlamentbe bejutni nem képes AfD ekkor a menekültügyben fordult élesen szembe Merkellel, élesen idegenellenes szélsőjobboldali párttá vált, s leginkább a CDU–CSU-tól csábítottak el választókat. A CDU–CSU 2013-hoz képest közel 3 millió szavazatot veszített. Angela Merkel ugyan nem vesztette el idén a parlamenti választást, de az új Bundestagban – ma úgy tűnik – nem tud kormányt alakítani.

Merkel asszony, akárcsak tizenöt éve Gerhard Schröder, azt tette, amit egy adott helyzetben egy felelős kormányfőnek tennie kellett akkor is, ha ez népszerűségvesztéssel jár. Amikor közel egy éve bejelentette, hogy negyedszer is elindul a kancellári székért, még úgy tűnt, van esélye, hiszen ő személy szerint túljutott a népszerűségi mélyponton, ma is az egyik legnépszerűbb német politikus. Ma már mégis kérdéses, hogy megválasztja-e a Bundestag még egyszer kancellárnak. Ami történt, az destabilizálhatja Németországot, és vele Európát is. Ez nem Merkel asszony szégyene.