Google, 1998-2008

Interaktív időcsúszkán mutatja be a cég tízéves, magyarázatokkal jócskán ellátott  történetét.

 A Google legfőbb célja az, hogy még több személyes adatot gyűjtsenek össze felhasználóikról - nyilatkozta nemrégiben Eric Schmidt a Financial Times-nak -, ez szükséges ahhoz, hogy tudják magukat tartani a Google-alapítók eredeti célkitűzéséhez, amely úgy hangzott: "szedjük rendszerbe a világ összes információját!".

A megszólaltatott Google-vezér szerint a cég tíz évnyi világfelforgató munka után is még csak az elején tart annak, hogy az összes információt kezelni tudják. Arra a kérdésre, hogy mi lesz öt év múlva, Schmidt azt válaszolta: szeretné, ha a Google tudna válaszolna az olyan kérdésekre, mint a "mit csináljak holnap?" vagy a "milyen munka illene hozzám igazából?" - ám egészen addig nem tudnak a szoftverek válaszolni az ilyen egyszerűnek tűnő kérdésekre, amíg nem tudnak eleget a felhasználókról.

Mit tudatunk magunkról?

A Calendarben csupán annyit: hol, kivel és mikor voltunk, a Maps ezt esetenként még teljes útvonallal, vakációs útitervvel is kiegészítheti, amelyen belül néha az is megnézhető, az egyes helyekről mi a véleményünk. A nálunk még nem elérhető Healthben azt rögzítjük, milyen egészségügyi problémáink vannak, miket szedünk és milyen orvosokhoz, illetve kezelésekre járunk. A Documentsből látszik, min dolgozunk éppen, a Readerből pedig az, hogy miket szeretünk olvasni és milyen szabályszerűségek szerint.

Nem minden internetező van tisztában azzal, hogy az internetes keresések során pontosan rögzítik a keresőszavakat, azt, hogy milyen IP-címről keresték őket és a keresést követően milyen oldalra távoztak az érdeklődők. A két évvel ezelőtt beindított Personalized Search révén a felhasználók például eltárolhatják saját szörfölési háttértörténetüket, visszanézhetik, mit kerestek, mire kattintottak, ezek révén pedig hosszú távon sokkal jobban személyreszabott találatokat generál majd nekik a kereső - ugyanezen logikán alapul majd a Recommendations, amellyel termékeket és szolgáltatásokat ajánl nekünk a rendszer a korábban elmondott és rögzített preferenciáink alapján.

Mi van, ha felhasználják ellenem az adataimat, ha megnézik, mivel foglalkozom? - kérdezik a felhasználók, akik aggódnak a Google adat-monopóliumát látva. A legtöbb esetben inkább a cég által képviselt potenciális hatalom mértéke lehet ijesztő, nem a bűntudat, a büntetéstől való félelem, a szabadságvágy, netán a hatalom elleni lázadás váltja ki az internetezőkben az ellenreakciókat. Megerősített tény azonban, hogy az összes keresett kifejezést nemcsak rögzítik, de indokolt esetben harmadik fél részére át is adhatják őket, ez ellen az internetezők személyiségi jogait semmi sem védi.

Erre az elmúlt idők leghangosabb példája talán a brazil pedofilok elleni összehangolt akció volt, amelynek során a Google a brazil kormánynak nyújtotta át az általa fenntartott Orkut nevű közösségi oldalról a pedofilokkal kapcsolatos, az azonosítást lehetővé tevő információkat. A személyiségi jogokért aggódó internetezők viszont még májusban felsóhajthattak, amikor a cég az EFF elektronikus jogvédő szervezettel karöltve sikerrel bizonyította be igazát a bíróságon az FBI ellenében: ezek szerint a Google a későbbiekben sem kényszeríthető az alkotmány semelyik pontjával sem arra, hogy az FBI által titokban kért bárminemű információt kiszolgáltassa. (Ugyanakkor a szövetségi kormány sikerrel harcolt ki mintegy ötvenezer webcímet és ezer keresőkifejezést, amelyeket az évekkel korábban elfogadott gyermekvédelmi törvény megerősítésére való hivatkozással nyert el, de mégsem sikerült megszereznie az egyedi felhasználók keresési listáit, illetve a két hónapra kiterjedő teljes weboldal- és kulcsszó-listát megszereznie.)

A zürichi Google-komplexumban © Google

Meglehetősen ellentmondásos tehát a Google megítélése: ostorozzák azok, akik tartanak személyes adataik megadásától, mert úgy érzik, intim szférájuk és magánéletük csorbul azzal, hogy a Google szolgáltatásait kezdik el használni, és a konzervatív imidzsben tündöklő multicégeknek kijáró lázadással lépnek fel ellenük. Eközben az amerikai geek-kultúra és annak számos országban megjelenő, lelkes számítógépes rajongókat, aktivistákat, felhasználókat tömörítő vadhajtása a nagycégek következő generációját, a "menő korporáció"-t látja bennük, ellentétben riválisával, a Windows miatt világmeghódítóként elkönyvelt Microsofttal, bármennyire küzdjön is mindkettő ugyanazon célért.

Történhet ez azért, mert a Google a Microsofttól eltérő módon nem kér felhasználóitól azonosító kódot, nem kér pénzt alkalmazásaiért, a nyitott, ingyenes, folyamatosan frissen tartott forráskód és programcsomag sokkal elérhetőbbnek, fiatalosabbnak, coolabbnak hat a hivatalos szoftveróriási gyakorlatnál. Történhet azonban amiatt is, hogy a geekek pontosan átlátják a személyiségi jogok és az internet igen problémás viszonyát, amelyet éppen az elmúlt évek egyik leggyakrabban hangoztatott kulcsszava, a web 2.0 vont maga után.

Saját fegyverével támadták meg a Google felsővezetőjét

Meglepő kísérletet hajtott végre az NLPC jogi központ a Google három dimenzióban forgatható városfelvételeit használó Street View és a Google Maps segítségével. Egy nyilvános térképfelületen megtalálták a számos forrás szerint Larry Page-ként azonosított felsővezető kocsijait, majd demonstrálták, mennyi idő alatt, milyen útvonalon lehet eljutni velük a cég központjáig. Az NLPC szerint  a Google rendszereivel gond nélkül meg lehet tervezni egy emberrablást, ami egy dolgot jelent szerintük: senki sem figyel igazából a személyiségi jogokra.

A web 2.0 ugyanis az együttműködésről szól, arról, hogy szándékosan nyomokat hagyunk magunk után és kihasználjuk a rendelkezésünkre álló kommunikációs csatornákat. Míg ezek mértéke egyénenként változik, a lényeg ugyanaz: megmutatjuk magunkat. Egy átlagos fiatal több közösségi oldalon is vezethet profilt a Facebooktól a Xangáig, ezeket össze is kötheti más szolgáltatásokkal, mint például a Twitterrel, vagy a zenei szokásait listázó last.fm-mel, majd ezeket mind bekötheti olyan követőrendszerekbe, mint a FriendFeed vagy a Blip.fm, vezethetnek ezenkívül blogot, amelyen automatikusan jelennek meg legújabb fényképgalériáik, amiket a Flickr-en vagy a Picasán tárolnak.

Számos olyan példaértékű esetről olvashatunk, amelyből kiviláglik: a barátnő könnyen rájön a közös baráti kör reggeli fényképáradatát látva, hogy csalárd barátja kivel töltötte az estét, vagy kirúghatják egy cég dolgozóját csak azért, mert az őszinte véleményét írja le blogjában a felsővezetésről: egy biztos, a magánélet fogalma teljesen átértékelődött mostanra.

Aki online életet él, az abból áll, amit megmutat magából, ezzel fogalmazhatjuk meg a mai fiatalok viselkedése mögött megbúvó alaptételt. Aki pedig valamit el akar titkolni, vagy legalábbis meg akarja kerülni a Google-monopóliumot, az megteheti (kezdve például a Google keresőrendszerét használó, de ugyanakkor nyomot szándékosan nem hagyó Scroogle-lal). Nem kevés például azok száma, akik szántszándékkal nem regisztrálnak közösségi oldalakra, hogy ne lehessen őket fellelni; a Google online alkalmazásait a szövegszerkesztőtől a képkezelőig és hírolvasóig ki lehet váltani alternatív verziókkal, amelyek nem kötődnek óriási szerverparkokhoz és amelyek nem állítják össze belőlünk az eddig létezett legjobb profilt.

A közvélemény nem is annyira titokban várja, mikor mutatja ki a Google a foga fehérjét. A vállalat jelenlegi 156 milliárd dolláros értékével többet ér, mint az IBM (140 milliárd dollár), az Intel (124 milliárd dollár) vagy a Coca-Cola (110 milliárd dollár), az AdWords/AdSense-hirdetési felületek a reklámügynökségek bevételeit fenyegetik, az egyre gyorsuló tempóban bevezetett szolgáltatások pedig súlyos fejfájást okoznak nemcsak a Microsoftnak, hanem számos más szoftverfejlesztőnek is. A kritikus szemlélődők azonban megtalálják ezek mellé a nyugtalanítónak ható ellenpontokat is: a Google még 2006-ban fejet hajtott a kínai kormány előtt és megállapodásuk értelmében a cég kiszűr minden találatot, amely sérti a jóízlést, illetve a kínai rezsim érdekeit.

A cég egyik belső szabálya úgy hangzik, hogy előre nem hirdetnek meg új szolgáltatást, csak akkor, amikor az már használatba vehető, de az biztos, az elkövetkező hónapok és évek belátható problémái újabb ponton mozgathatják meg a világot: míg egyesek úgy vélik, a Google könyv- és magazinszkennelési és -archiválási projektje olyan méreteket ölt, hogy a cég hamarosan az amerikai Legfelsőbb Bírósággal kell szembenézzen, mások a Health rendszerétől rettegnek, ebben ugyanis teljes egészségügyi profilt építhetünk fel magunkról előző leleteinkkel, orvosainkkal és problémáinkkal. Az a tény pedig, hogy a Google genetikai adatbázist épít fel, a sci-fi írók következő generációjának is jó alapanyagot adhat: a népszerű Cory Doctorow novellája, a Scroogled orwelli felhangokkal írja le azt a jövőt, amelyben egy ember csak a Google adataiból riasztóan jól megközelíthatő.