S60 teszt: a komcsik már a Volvóban vannak

Most fog minden volvós a szívéhez kapni, minden valószínűség szerint most lépjük át a Rubicont, minekutána soha többet nem fog az Autómenedzser.hu több Volvo tesztautót kapni. Ez az S60-as ugyanis engem leginkább az 1995-ös Saabomra emlékeztet. Pedig ha tudnák, hogy ez nálam mekkora dicséret!

Az öregecskedő Saab 9-3-as egyébként még ma is él és virul, a HVG mélygarázsában gyakran látom viszont, mert egyik kollégám néhány éve megvette tőlem, s azóta is féltő-óvó szeretettel viseli gondját. Szóval, a Volvót egy régebbi Saabhoz hasonlítani nálam nagy dicséret. Elmagyarázom. A Volvo ugyanis felnőtt a korábbi Saabokhoz. Ez még mindig nem dicséret. Az egyszeri saabosnál fontos, hogy a kocsi ne csak baromi kényelmes, baromi biztonságos és baromi svéd legyen. Kell még valami plusz. És ez a plusz – a teljesítmény mellett – az esztétikus elegancia. Ezt bizony – vessenek a mókusok elé – nagyon sokáig hiányoltam a Volvókból. Lehet, az én hibám, de nem volt miért szeretnem őket. Puritánok voltak, biztonságosak, praktikusak és családbarátok, de nem kényeztettek, csak szolgáltattak. Hiányzott belőlük az a plusz fűszerezettség, ami miatt el tudtam volna képzelni magamnak egy Volvót. Ma viszont már, ha a két autó egy árban lenne, komolyan mondom, megfontolnám.

Például azért, mert most meglepő módon hihetetlenül jól eltalált bőrülésekkel találkozom, amelyek nem csak fantasztikusan kényelmesek, de szépek is. Azért hadd mondjam el, hogy amikor a feleségem először meglátta a kocsit a parkolóban, úgy kiáltott fel, „hú, de csúnya!”, s talán még valami csótányságot is emlegetett. Averziója egészen addig tartott, amíg ki nem nyitotta az ajtót. Több rossz szava nem volt neki – legfeljebb a benzinkútnál, de erről majd később. Szóval, megvette őt kilóra a benti fáradt répaleves-színű bőrborítás, a krómbetétek és az elegáns fa. Tényleg szemet gyönyörködtető. És most nem a feng shuiról beszélek, hanem csak arról, hogy beül az ember, és az első néhány másodpercben csak a jól eltalált színeket, szép anyagokat és formákat nézi. Akár minden reggel, indulás előtt. Merthogy van abban valami esztétikai gyönyör, ahogyan az autó belülről nézve összeáll. Aztán megnyomjuk az indítógombot, és a gyönyör fokozódik.

Fotó: am

Szépen brummog a motor, és némi hezitálás után neki is lódul az S60-as, rendesen. Ez a hezitálás, mondjuk, kicsit zavar, éppen úgy, ahogyan a régi (meg nem olyan régi) Saabokban. Itt is lomha ugyanis a hatfokozatú automata egyese, kell az a pár tizedmásodperc, amíg felpörög. Onnantól kezdve persze nincs gond, szépen kilő az autó, de addig örökkévalóságnak tűnik a gyorsulás. Kivéve, ha nyomunk egy erőteljes, nagyon agresszív padlógázt. De ki akar 50 literes fogyasztást a városban csak azért, hogy ne soroljanak be ketten-hárman minden piros lámpánál vagy a cammogó forgalmú Árpád-hídon elénk? Ha kézzel váltunk – mert ezt is lehet – akkor sem jobb a helyzet. Közepes gázadásnál, 2500-as fordulatnál megpöcköljük a váltót fölfele, aztán csak nézünk, mert már 5000-et forog a motor, amikor végre méltóztatik váltani az elektronikának. Lefele szerencsére gyorsabban vált.

Nem nagy autó, érzésre azt mondanánk, egy centivel sem nagyobb a 9-3-as Saabnál, valójában néhány milliméterrel rövidebb is. Ezért aztán inkább afféle S50-esnek tűnik kívülről és belülről is. Két embernek tökéletes, kis családnak is megfelelő. Be kell azonban valljam, hátul is jól éreztem magam benne. A csomagtartója mindössze 380 literes, aminél nagyobbat azért el tudnánk vad pillanatainkban képzelni. Amiben meghaladja viszont ez a Volvo a Saabot, az a technológiai kütyük tömege. A távolságkövető tempomat például, vagy a gyalogosfelismerő rendszer, hogy csak néhányat említsünk, tényleg viszonylag ritka a szegmensben.

Nem kell kulccsal bíbelődni, elég csak megrántani a kilincset, még gombbal sem kell variálni, záráshoz pedig elég finoman megnyomni a négy ajtó bármelyikének a kilincsét. Ráadásul mindent, de tényleg mindent nagyon hamar meg lehet tanulni kezelni az autóban. Tetszik a sebességmaximalizáló gomb is, ha nem bízunk a lábunkban és a féktelen ösztöneinkben, ezt benyomva, képtelenek leszünk túllépni a beállított, például 130 kilométer/órás sebességet. Sokaknak pedig kimondottan tetszhet a tudat, hogy nem tudják kihasználni a rengeteg okosságot az autóban. El lehet dicsekedni velük a haveroknak, de a hétköznapi autózásban nem biztos, hogy szükség lesz rájuk. De a tudat, hogy ott van, és bármikor használhatnám! És ez a feltételes mód bizony sokaknak sok pénzt megér.

Iszonyatos különbséget nem érzünk a sportos, a normál és az önveszélyesen sportos futómű-beállítások között, még a normál fokozatban is kicsit kopogósan megy az autó, annak ellenére, hogy állítólag ebben az autóban rejtették el a mérnökök a Volvo minden idők legjobb felfüggesztését. Nyilván, a 18-as kerekek kicsit tompákká teszik az érzékeinket, s nyilván, ha nagyon nyúznánk az autót, a beállítások közötti nüanszok rögtön megnőnének. Ám kétségeink vannak afelől, hogy a célcsoport vajon brutális nyúzásra vesz-e ilyen kocsit? Nem hinnénk, úgyhogy mi is inkább alkalmazkodunk a vélt úri sofőrök stílusához. Nyelünk egyet, és hibátlan úrvezetőkké válunk.

Őrült száguldozás híján is mindenütt megnézik az autót. Egy belvárosi utcában parkolva például odajött a brigádjával éppen egy költözést dirigáló vállalkozó, megcsodálta az S60-ast, majd a saját, korábbi S60-asára mutatott. Elismerően csettintgetett, miközben a munkások vissza-visszaszívva csöpögő nyálukat dehonesztáló megjegyzéseket tettek az autóra. „Hö, egy ilyen verdában már rég a kormány mellett kellene lennie a sebességváltónak, mint Amerikában, nem ott csúfoskodni, milyen ez már?” – tették fel a hasonlóan elmés, költői kérdéseket, majd mentek tovább trógerolni.