Gondoskodó munkaadó – Adjon-e lakáscélú támogatást a cég a munkavállalóinak?
Kedvező a lehetőség, de alaposan figyelni kell az előírásokra a belső szabályok kialakítására során.
Egy évszázaddal ezelőtt például még tízszer annyi gyermek – 16 éven aluli – volt az európai országok többségében, mint idős – 65 éven felüli –, ma azonban már egy az egyhez az arány. A teljes társadalom hatoda ma már 65 év feletti az Egyesült Királyságban, nyolcada az USA-ban, és negyede Japánban. Japánban minden négy emberből egy 65 év feletti, azaz nyugdíjas korú. Hogyan lehet ennyi idős embert eltartani? Hogyan lesz ebből biztos nyugdíj 20-30-50 év múlva, ha az elöregedés folytatódik? – teszi fel a kérdést a Pénzügyi Szemle Online blogja.
Két közgazdász kutató – John MacInnes és Jeroen Spijker – úgy látja, hogy a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos aggodalmakat ma egy téves mutatószám okozza. Ez a mutató – Old-Age Dependency Ratio, vagy OADR – a nyugdíjas korú lakosság és a munkaképes korú – 15 és 64 év közöttiek – lakosság arányát mutatja, vagyis tulajdonképpen egy társadalom elöregedését méri. Minél magasabb ez a szám, annál több a nyugdíjas korú a társadalmon belül, vagyis elméletileg annál több embert kell eltartania egyre kevesebbnek.
Ez a mutató ugyanakkor mára elavult, és téves képet fest a legtöbb társadalomról. Nincs benne a számításban ugyanis például az, ha egy nyugdíjas korú ember dolgozik, vagyis tulajdonképpen nem szorul eltartásra, és az sincs, ha egy munkaképes korú ember munkanélküli, esetleg egy 20 éves tanul. Ez alapján a mutató alapján a legtöbb fejlett ország nyugdíjrendszere teljességgel fenntarthatatlan lenne, holott ezek a rendszerek mégsem fenntarthatatlanok. Sokkal jobban mutatja ugyanis a valós képet egy másik, ma még kevéssé használt mutatószám, az ún. Real Elderly Dependency Ratio, vagy REDR. Ez a mutató azt méri, hogy a 15 évnél rövidebb hátralévő várható élettartammal rendelkezők száma hogyan viszonyul a társadalom – kortól függetlenül – dolgozó rétegéhez. Ez a mutató már figyelembe veszi az időskori munkaképességet is, és nem minősíti eltartottnak azokat, akik a nyugdíjas kor elérését követően is dolgoznak.
A kutatók hangsúlyozzák, hogy a társadalom elöregedése mellett egy sor olyan változás következett be az elmúlt évtizedekben, ami kihatással van a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságára: nők foglalkoztatásának bővülése, bevándorlás, nyugdíjas korúak foglalkoztatásának emelkedése, egészségügy fejlődése és időskori életminőség javulása, diplomások arányának növekedése, ami lehetővé teszi a nyugdíjas munkavégzést. Ezen változások nyomán mára lehetségessé vált, hogy bár a társadalom elöregszik, mégsem kell arányaiban több nyugdíjast eltartani. A fenti grafikonról leolvasható, hogy míg az OADR mutatók emelkedtek az elmúlt évtizedekben – ez mutatja a társadalom elöregedését –, addig az REDR mutatók – vagyis a nyugdíjrendszerekkel szemben jelentkező valós eltartási igény –valójában stagnáltak, vagy csökkentek.
Ezek alapján a kutatók szerint kijelenthető, hogy hiába a társadalmak elöregedése, az időskori életminőség javulásának köszönhetően a társadalmaknak nem kell arányaiban több idős embert eltartaniuk, vagyis a nyugdíjrendszerek többségükben fenntarthatóak.
