szerző:
Danyi Pál

Mit ért és mit ér ma a forint? – adódik a kérdés 70 évvel az új fizetőeszköz bevezetése után. A szerző kutatásaiból kitűnik, hogy az arany és a mozijegy, az élelmiszerek közül pedig a fehér kenyér drágult azóta a leginkább.

Megteltek az üzletek áruval 1946. augusztus 1-jére: az addig jobbára üres polcokat régen nem látott termékekkel töltötték fel, ahogy a piacokon is bőséggel megjelentek az éppen beérett termények. A forint bevezetése előtti hetekben visszatartották áruikat az állami vállalatok, utasításra, de a gazdák is így tettek jól felfogott érdekükből, bízva, hogy stabil valutát kaphatnak termékeikért.

Nem csupán valutaváltás volt 70 éve a forint bevezetése, hanem gazdasági megújítás,

ami önerőből és háború által sújtott országként az elsők között történt. A stabilizációnak nevezett gazdaságpolitikai reform tucatnyi intézkedés összehangolt, párhuzamos végrehajtását követelte meg. A kommunisták vezette Gazdasági Főtanács július 27-én 200 millió adópengőben határozta meg a forint átváltási kurzusát, ami másnapra megállította az áremelkedéseket.

Az addig „valutaként” használatos termékek, mint a cukor, a zsír, a só feketepiaci ára azonnal esni kezdett, és hasonlóan gyengült a dollár és az arany árfolyama. A pénzcseréig hátralévő néhány nap alatt az árak beálltak az időközben folyamatosan bejelentett, túlnyomórészt hatóságilag maximált új értékekre.

Megtiltották az arany és a dollár addig tűrt szabad forgalmát. A retorziók – gyorsan kiszabható börtönbüntetés, vagyonelkobzás – megtették a hatásukat: még be sem vezették hivatalosan a forintot, július 31-én máris 200 ezer dollárt váltott vissza a lakosság, hogy az addigra stabilizált adópengőhöz jusson. Bő két hét alatt – összesen 124 millió forintért – vásárolt vissza a Nemzeti Bank valutát és nemesfémet.

A nagyobb méretért kattintson!
©

Két külpolitikai megállapodás is segítette a pénzcserét. Először is, a szovjeteknek járó jóvátétel időtartamát hatról nyolc évre meghosszabbították, így az eredetileg egyenlő összegekben meghatározott, évi 33,3 millió dollár helyett 1946-ban mindössze 21,8 millió dollárt kellett fizetni. Másodszor a Nemzeti Bank befejezte a tárgyalásokat az amerikaiakkal az 1944 decemberében Németországba szállított aranytartalék visszaszolgáltatásáról, ami augusztus 6-án meg is érkezett Budapestre. Bebizonyosodott, hogy a 30 tonnányi készlet nem rablott arany. Ezek után már nem állta meg a helyét az a jogi érvelés, hogy az aranykészlet a magyar állam jóvátételi kötelezettségének a része volna.

Ez az aranymennyiség évekig biztosította a forint fedezetének jelentős részét.

Komoly vita alakult ki a kormánypártok – a Magyar Kommunista Párt (MKP), a szociáldemokraták és a kisgazdák – között arról, hogy képes-e az ország önerőből stabilizálni a fizetőeszközt és a gazdaságot. Az MKP – a szovjetek nyomására – alapból elutasította a kölcsönfelvételt a nyugati országoktól, mert az hosszú távra kedvezőtlenül befolyásolhatta volna az ország politikai orientációját. Az egyedüli racionális érv a saját megoldás mellett az volt, hogy addig nem szabad külföldről hitelt felvenni, amíg a gazdaság nem tudja exportképesen kitermelni a devizatörlesztést. A dilemmát végül az zárta le, hogy nem akadt érdemleges hitelező. Mindez a második világháború után Európa újjáépítését célzó amerikai segélyprogram, a  Marshall-terv 1947-es bejelentése előtt több mint egy évvel történt.

Az MKP mindent elkövetett, egyébként sikerrel, hogy kisajátítsa a forint bevezetését, miközben a stabilizáció kidolgozásában aktívan részt vettek a szociáldemokraták és a kisgazdák is. A küzdelem hátterében az húzódott meg, hogy önmagában a valutastabilizálás értékén túl a gazdasági folyamatok alapjainak ideológiai kialakítása is kulcsfontosságú volt: nem volt mindegy, milyen elvi alapon állapítják meg egyes társadalmi rétegek – munkások, parasztok, alkalmazottak – béreit, és az általuk jellemzően vásárolt termékek árait.

A nagyobb méretért kattintson!
©

A legelső új papírpénz az augusztus 1-jén megjelent tízforintos lett. A francia és finn papírra nyomtatott bankjegy óriási siker lett, olyannyira, hogy alig tettek el néhányat nyomdafriss állapotban. Egy-egy makulátlan első napi tízesért manapság 200 ezer forintnál többet is megadnak a gyűjtők. A kormány szándékosan pénzszűkét teremtett: augusztusban egy főre számolva kevesebb mint 40 forintnyi bankjegyet juttatott a gazdaságba. A lakosság igyekezett beváltani tartalékolt aranyát és devizáját, amivel sikerült visszaszorítani a másodlagos valuták forgalmát.

Az alapvető élelmiszereket jegyrendszer bevezetésével garantálta a kormány. Megpróbálták minél nagyobbra szabni a fejenkénti mennyiséget – amit később csökkenteni kellett –, hogy a lakosságot eltérítsék a feketepiactól. A ma is szívesen használt frázissal: unortodox módon alakították ki a gazdaság új értékviszonyait, elszakadva a világpiaci és a háború előtti árarányoktól.

Az akkori kormány oly módon határozta meg az árakat és a béreket, hogy azok a kereslet-kínálat háború utáni egyensúlyát hozzák létre.

Azzal számoltak, hogy a búzának mint a mezőgazdaság referenciatermékének az ára legyen az 1938-as ár 2,1-szerese. A tervek szerint a vasúti fuvardíjak a háború előtti érték 4,1-szeresére, az ipari árak az 5,1-szeresükre nőttek, a lakbér csak 20 százalékkal haladta meg az utolsó békeévét. Összességében a létfenntartási költségek indexe a háború előttinek nagyjából a négyszeresére rúgott. A munkabéreknek tükrözniük kellett a nemzeti jövedelem visszaesését és a teljesítménycsökkenést, ezért reálértékben a munkások óradíja a felére, a közalkalmazotti fizetések az 1938. évi 22–35 százalékára zsugorodtak. Az árarányok mesterséges kialakítása, ami a forint bevezetésekor logikusnak tűnt, a „szocialista békegazdaságban” már torzulást hozott: egészen a rendszerváltásig, a 1990-es évek elejéig kellett várni, hogy az árviszonyok piaci alapokra helyeződjenek.

Izgalmas kérdés, hogy mennyit ér ma az akkori forint, ám védhető egzakt válasz aligha adható. A lakossági vásárlókosár az utóbbi hét évtizedben megváltozott, átalakult a fogyasztás struktúrája, óriási volt az elmozdulás a termékek minőségi skálázásában és a termékválasztékban. Alsó közelítésnek tekinthető az a mindössze 147-szeres árnövekedés, ami a KSH hivatalos éves inflációs adatai alapján az utóbbi 70 évre számítható. A másik véglet – az arany árából következtetett – 900-szoros adat: a növekedés a forintra nézve azért irreális, mert a nemesfém az ezredforduló óta jelentősen felülértékelt, és a világpolitikai és gazdasági eseményekre érzékenyen reagál.

A két számítás közöttire, nagyjából 200-250-szeresre lehet reálisan becsülni az árak átlagos növekedését.

Ezt támasztja alá a mindennapi termékek árszínvonal-emelkedése, és a forint–dollár árfolyammozgás is, beleértve a dollár saját inflációját. Ahogy az ábrán is látszik, a hétköznapi élelmiszerek árai kevésbé emelkedtek, legkevésbé a háború után „aranyárban” mért cukoré és zsíré. A kozmetikai cikkek kínálata hihetetlen változatos lett, az egykor oly népszerű pipereszappan most olcsónak tűnik, miközben a szolgáltatások díja jelentősen meglódult: a fodrásztarifák az átlag kétszeresével emelkedtek, a közlekedés inkább a 300-szoros drágulás sávjába esik. Csúcstartója a mozijegy lett, az alacsony korabeli árakért viszont gazdagon kárpótolta a filmszínházakat – akkor a televízió hiányában – a nagymértékű kereslet. Az életszínvonal általános javulását látványosan mutatja a bérek gyarapodása: jellemzően 600-700-szorosára nőttek a fizetések, azaz az áremelkedéseknél közel háromszor nagyobbra.