szerző:
Danyi Pál

Mit ért és mit ér ma a forint? – adódik a kérdés 70 évvel az új fizetőeszköz bevezetése után. A szerző kutatásaiból kitűnik, hogy az arany és a mozijegy, az élelmiszerek közül pedig a fehér kenyér drágult azóta a leginkább.

Megteltek az üzletek áruval 1946. augusztus 1-jére: az addig jobbára üres polcokat régen nem látott termékekkel töltötték fel, ahogy a piacokon is bőséggel megjelentek az éppen beérett termények. A forint bevezetése előtti hetekben visszatartották áruikat az állami vállalatok, utasításra, de a gazdák is így tettek jól felfogott érdekükből, bízva, hogy stabil valutát kaphatnak termékeikért.

Nem csupán valutaváltás volt 70 éve a forint bevezetése, hanem gazdasági megújítás,

ami önerőből és háború által sújtott országként az elsők között történt. A stabilizációnak nevezett gazdaságpolitikai reform tucatnyi intézkedés összehangolt, párhuzamos végrehajtását követelte meg. A kommunisták vezette Gazdasági Főtanács július 27-én 200 millió adópengőben határozta meg a forint átváltási kurzusát, ami másnapra megállította az áremelkedéseket.

Az addig „valutaként” használatos termékek, mint a cukor, a zsír, a só feketepiaci ára azonnal esni kezdett, és hasonlóan gyengült a dollár és az arany árfolyama. A pénzcseréig hátralévő néhány nap alatt az árak beálltak az időközben folyamatosan bejelentett, túlnyomórészt hatóságilag maximált új értékekre.

Megtiltották az arany és a dollár addig tűrt szabad forgalmát. A retorziók – gyorsan kiszabható börtönbüntetés, vagyonelkobzás – megtették a hatásukat: még be sem vezették hivatalosan a forintot, július 31-én máris 200 ezer dollárt váltott vissza a lakosság, hogy az addigra stabilizált adópengőhöz jusson. Bő két hét alatt – összesen 124 millió forintért – vásárolt vissza a Nemzeti Bank valutát és nemesfémet.

A nagyobb méretért kattintson!
©

Két külpolitikai megállapodás is segítette a pénzcserét. Először is, a szovjeteknek járó jóvátétel időtartamát hatról nyolc évre meghosszabbították, így az eredetileg egyenlő összegekben meghatározott, évi 33,3 millió dollár helyett 1946-ban mindössze 21,8 millió dollárt kellett fizetni. Másodszor a Nemzeti Bank befejezte a tárgyalásokat az amerikaiakkal az 1944 decemberében Németországba szállított aranytartalék visszaszolgáltatásáról, ami augusztus 6-án meg is érkezett Budapestre. Bebizonyosodott, hogy a 30 tonnányi készlet nem rablott arany. Ezek után már nem állta meg a helyét az a jogi érvelés, hogy az aranykészlet a magyar állam jóvátételi kötelezettségének a része volna.

Ez az aranymennyiség évekig biztosította a forint fedezetének jelentős részét.

Komoly vita alakult ki a kormánypártok – a Magyar Kommunista Párt (MKP), a szociáldemokraták és a kisgazdák – között arról, hogy képes-e az ország önerőből stabilizálni a fizetőeszközt és a gazdaságot. Az MKP – a szovjetek nyomására – alapból elutasította a kölcsönfelvételt a nyugati országoktól, mert az hosszú távra kedvezőtlenül befolyásolhatta volna az ország politikai orientációját. Az egyedüli racionális érv a saját megoldás mellett az volt, hogy addig nem szabad külföldről hitelt felvenni, amíg a gazdaság nem tudja exportképesen kitermelni a devizatörlesztést. A dilemmát végül az zárta le, hogy nem akadt érdemleges hitelező. Mindez a második világháború után Európa újjáépítését célzó amerikai segélyprogram, a  Marshall-terv 1947-es bejelentése előtt több mint egy évvel történt.

Az MKP mindent elkövetett, egyébként sikerrel, hogy kisajátítsa a forint bevezetését, miközben a stabilizáció kidolgozásában aktívan részt vettek a szociáldemokraták és a kisgazdák is. A küzdelem hátterében az húzódott meg, hogy önmagában a valutastabilizálás értékén túl a gazdasági folyamatok alapjainak ideológiai kialakítása is kulcsfontosságú volt: nem volt mindegy, milyen elvi alapon állapítják meg egyes társadalmi rétegek – munkások, parasztok, alkalmazottak – béreit, és az általuk jellemzően vásárolt termékek árait.

A nagyobb méretért kattintson!
©

A legelső új papírpénz az augusztus 1-jén megjelent tízforintos lett. A francia és finn papírra nyomtatott bankjegy óriási siker lett, olyannyira, hogy alig tettek el néhányat nyomdafriss állapotban. Egy-egy makulátlan első napi tízesért manapság 200 ezer forintnál többet is megadnak a gyűjtők. A kormány szándékosan pénzszűkét teremtett: augusztusban egy főre számolva kevesebb mint 40 forintnyi bankjegyet juttatott a gazdaságba. A lakosság igyekezett beváltani tartalékolt aranyát és devizáját, amivel sikerült visszaszorítani a másodlagos valuták forgalmát.

Az alapvető élelmiszereket jegyrendszer bevezetésével garantálta a kormány. Megpróbálták minél nagyobbra szabni a fejenkénti mennyiséget – amit később csökkenteni kellett –, hogy a lakosságot eltérítsék a feketepiactól. A ma is szívesen használt frázissal: unortodox módon alakították ki a gazdaság új értékviszonyait, elszakadva a világpiaci és a háború előtti árarányoktól.

Az akkori kormány oly módon határozta meg az árakat és a béreket, hogy azok a kereslet-kínálat háború utáni egyensúlyát hozzák létre.

Azzal számoltak, hogy a búzának mint a mezőgazdaság referenciatermékének az ára legyen az 1938-as ár 2,1-szerese. A tervek szerint a vasúti fuvardíjak a háború előtti érték 4,1-szeresére, az ipari árak az 5,1-szeresükre nőttek, a lakbér csak 20 százalékkal haladta meg az utolsó békeévét. Összességében a létfenntartási költségek indexe a háború előttinek nagyjából a négyszeresére rúgott. A munkabéreknek tükrözniük kellett a nemzeti jövedelem visszaesését és a teljesítménycsökkenést, ezért reálértékben a munkások óradíja a felére, a közalkalmazotti fizetések az 1938. évi 22–35 százalékára zsugorodtak. Az árarányok mesterséges kialakítása, ami a forint bevezetésekor logikusnak tűnt, a „szocialista békegazdaságban” már torzulást hozott: egészen a rendszerváltásig, a 1990-es évek elejéig kellett várni, hogy az árviszonyok piaci alapokra helyeződjenek.

Izgalmas kérdés, hogy mennyit ér ma az akkori forint, ám védhető egzakt válasz aligha adható. A lakossági vásárlókosár az utóbbi hét évtizedben megváltozott, átalakult a fogyasztás struktúrája, óriási volt az elmozdulás a termékek minőségi skálázásában és a termékválasztékban. Alsó közelítésnek tekinthető az a mindössze 147-szeres árnövekedés, ami a KSH hivatalos éves inflációs adatai alapján az utóbbi 70 évre számítható. A másik véglet – az arany árából következtetett – 900-szoros adat: a növekedés a forintra nézve azért irreális, mert a nemesfém az ezredforduló óta jelentősen felülértékelt, és a világpolitikai és gazdasági eseményekre érzékenyen reagál.

A két számítás közöttire, nagyjából 200-250-szeresre lehet reálisan becsülni az árak átlagos növekedését.

Ezt támasztja alá a mindennapi termékek árszínvonal-emelkedése, és a forint–dollár árfolyammozgás is, beleértve a dollár saját inflációját. Ahogy az ábrán is látszik, a hétköznapi élelmiszerek árai kevésbé emelkedtek, legkevésbé a háború után „aranyárban” mért cukoré és zsíré. A kozmetikai cikkek kínálata hihetetlen változatos lett, az egykor oly népszerű pipereszappan most olcsónak tűnik, miközben a szolgáltatások díja jelentősen meglódult: a fodrásztarifák az átlag kétszeresével emelkedtek, a közlekedés inkább a 300-szoros drágulás sávjába esik. Csúcstartója a mozijegy lett, az alacsony korabeli árakért viszont gazdagon kárpótolta a filmszínházakat – akkor a televízió hiányában – a nagymértékű kereslet. Az életszínvonal általános javulását látványosan mutatja a bérek gyarapodása: jellemzően 600-700-szorosára nőttek a fizetések, azaz az áremelkedéseknél közel háromszor nagyobbra.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!