szerző:
Unyatyinszki György
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Konzervatív értelmiségiek és politikai gondolkodók fejezték ki kritikájukat Orbán Viktor 2010 utáni kormányzásáról abban a kötetben, melynek könyvbemutatóját kedden délután tartották. Orbán személyiségét a magyarázói Margaret Thatcherrel, Ferenc Józseffel, Horthy Miklóssal és Kádár Jánossal is párhuzamba állították.

A Londonban megjelent Orbán Viktor második ciklusa – Túl az előítéleteken és a lelkesedésen című esszégyűjteményt (szerkesztő: John O'Sullivan és Pócza Kálmán) az első olyan teljességre törekvő politikai műként jellemezte a moderátor szerepét betöltő Nick Thorpe – a BBC tudósítója –, ami igyekszik összefoglalni az orbánizmus történetét, körüljárva a gazdaságpolitikai, külpolitikai és szociálpolitikai megtestesülését, valamint kulturális hatásait.

A kötet első fejezete Tibor Fischer A magyar tigris című tavalyi összegző írása Orbán Viktor politikájáról, a második szakaszban ismert magyar konzervatív gondolkodók és politikai szereplők járultak hozzá szakterületük szerint az orbánizmus minél teljesebb körüljárásához. A bemutatóval egybekötött pódiumbeszélgetésen felszólalt Bod Péter Ákos egykori miniszter, a nemzeti bank korábbi elnöke, Hörcher Ferenc politikai filozófus, valamint a kötet szerkesztője John O’Sullivan is, mindannyian a hagyományos brit konzervatív politikai gondolkodás híveiként határozták meg nézőpontjukat, ez szolgáltatta elvi kritikájuk alapját is.

A kísérletező Orbán arcai

John O’Sullivan szerint az orbánizmus nem illeszkedik hiánytalanul a klasszikus európai konzervatív pártok alkotta képbe, ebben meghatározó Orbán személyisége is. Az író rendszeresen Margaret Thatcher két éve elhunyt egykori brit miniszterelnökkel állította szembe – akinek évekig tanácsadója lehetett. Thatcher ugyanis karakán személyisége ellenére beszédeiben megfontoltabban és nem akkora hévvel fogalmazott, Orbánhoz képest jóval több felelősséget érzett szavaiért.

©

Orbánt ezzel szemben kísérletezőnek nevezte, „kalandozó habitusára” példaként a tavalyi tusnádfürdői illiberális beszédére tért ki. Emellett a halálbüntetésről szóló nyilatkozata is jól illusztrálja, hogy Orbán remekül érez rá a lakosságot foglalkoztató témákra (ez az, amit méltán nevezhetnénk akár populizmusnak is), és ugyan nem mondja meg, hogy személyesen mit gondol a kérdésről, de jelzi a választók felé, hogy ő megérti a problémáikat. Viszont így Orbán támadhatóvá is válik.

O’ Sullivan szerint furcsa, ha a nemzetközi sajtó akarja megmondani, hogy lehet-e egyáltalán beszélni egy demokráciában ilyen kérdésekről, de azért azt elismerte, hogy egyszerre az EU-t szidni és a közösből elnyert támogatásokból gazdaság- és társadalompolitikát csinálni visszás dolog.

Nem szabad összekeverni a tekintélyelvű hatalomgyakorlást a határozottsággal, Orbánt szerinte diktátornak nem lehet nevezni. Igaz, arra mindig ügyel, hogy erőt sugározzon kormánya, ne szenvedjen csorbát a profilja, még akkor sem, ha téved – állítja O’Sullivan. Meglátása szerint addig mindenképp szabadnak tekinthető a magyar közélet, amíg folyamatosan tüntethetnek a német megszállási emlékmű ellen, illetve tömegek vonulnak utcára az internetadó ellen. Hazai és az EU-beli kritikusai szerinte nehezen tudnak rámutatni olyan jogszabályokra és alapjogokra, amelyeket sértene politikája (a pódiumbeszélgetésen nem tértek ki a Velencei Bizottság az alaptörvényről vagy a legutóbbi magyar médiahelyzetről szóló jelentésére, az EBESZ választási rendszerről szóló kritikájára, a Freedom House „leminősítésünkre” stb. stb.)

Mutatókban jó, a valóság más

Bod Péter Ákos az orbáni gazdaságpolitika nem hagyományos megoldásairól foglalkozott kötetbeli esszéjében. Úgy látja, a kormány a gazdasági mutatók tekintetében jól áll, de ez nem a teljes kép. Példaként az EU szintjén jónak mondható 7-8 százalékos munkanélküliségi mutatót hozta fel, azonban a magánszektorban a foglalkoztatottság még mindig nem érte el a válság előtti szintet. Eltolódás tapasztalható az állami ráfordítású munkahelyek javára, komolyan hiányolja a kis- és középvállalkozások erős alapjait hazánkban. Tovább árnyalja a képet a több százezres közmunkaprogram, aminek a GDP növekedésére gyakorolt hatása csekély, viszont szintén kozmetikázza a munkanélküliségi mutatókat.

Bod szerint nem belátható egyelőre, hogy miként hathat a bankszektor és a közműszolgáltatások állami tulajdonhányadának emelkedése. A volt pénzügyminiszter szerint ez kockázatot hordozhat magában egy újabb gazdasági krízis esetén, hiszen így jóval nagyobb teher és felelősség hárul az államra. Problémásnak tartja a rekordot jelentő 27 százalékos áfát, a gazdasági szereplőkre szabott különadókat – köztük a reklámadót –, ami az államosításokkal együtt már-már a marxista politikát idézi. Megítélése szerint az állam túl nagyra nőtt ahhoz, hogy brit konzervatív értelemben jobbközépre sorolják a kormány politikáját.

Emellett a korrupciót, valamint a „state capture” problémáját is említette, miszerint egy jól körülhatárolható politikai közösség uralja a legfontosabb hatalmi pozíciókat (melyet üzleti zsákmányszerzésre is használnak). Emlékezetes, Tölgyessy Péter tavalyi írásában a demokráciák történetében példátlannak nevezte, hogy egy kicsiny egyetemi kollégiumi csapat közvetlenül magának hódíthatta meg az ország három legfőbb közjogi méltóságának posztját. Azonban az intézkedések összességében Bod tudatosan kerüli az unortodox kifejezést, helyette szerinte a heterodox jellemzőbb inkább, mert szerinte csak különböző megoldásokkal él a kormány, nem pedig valamilyen egyezményessel fordul szembe.

O’Sullivan a különadókat azzal magyarázta, hogy Orbánnak reagálnia kellett a szocialista kormánytól megörökölt adósságra és a lakossági terhekre, így a nagyobb tőkével és bevétellel rendelkező szektorokhoz nyúlt (telekommunikáció, bankok, magánnyugdíjpénztárak, közművek), ugyanez a logika vezetett el a rezsicsökkentéshez is, hogy mérséklődjenek a lakosság terhei.

Ferenc József – Horthy – Kádár – Orbán?

Hörcher Ferenc igyekezett elhelyezni Orbánt a 20. század meghatározó magyar vezetői között. Megítélése szerint Orbán kétség kívül az elmúlt 25 év legmeghatározóbb politikusa, ugyanis ellenzékiként is mindig meghatározó szereplő volt. Ferenc Józseffel, Horthy Miklóssal és Kádár Jánossal összevetve úgy véli, hogy akkor teljesedhet történelmivé Orbán alakja, ha átesik két fázison: a hatalom megszerzése után konszolidálja hatalmát, hogy azt minél tovább fenntarthassa – ahogy Machiavelli is kifejtette A fejedelemben.

Ezt Ferenc József esetében a kiegyezést követő időszakra lehet értelmezni, Horthynál a Bethlen-kormányt követő időket, míg Kádár János esetében az amnesztiát és a legvidámabb barakk időszakát. Orbán rendszeresen „történelmi pillanatot” emleget beszédeiben, amivel erőpolitizálással elnyert sikereket bizonygatja, azonban ez kiüresedhet, hiszen egyszerűen belefáradhatnak az állampolgárok a permanens forradalomba, unalmassá válhat, ez pedig hitelvesztést is jelent. Orbán kénytelen lesz egy idő után a félt vezető szerepéből váltani és szélesebb körben szerethetővé válni, azonban Hörcher szerint még mindig maradt mozgástere, ugyanis nincs érdemi kihívója. A konszolidáció lehetőséget teremthet arra, hogy olyan történelmi traumákban találjunk közös nevezőt, mint akár Trianon. Azaz a korábban őt nem támogató rétegek bizalmát is elnyerheti, erre megvan a politikusi tehetsége Orbánnak Hörcher szerint.

Oroszország viszont nem csak nemzetközi tekintetben, hanem a magyar közéletben is veszélyes pont, a kommunizmus emlékezete még jelenleg is hat a társadalomra. O’Sullivan szerint hosszú távon nem fenntartható az ingázás Moszkva és Brüsszel között. Bár eddig nem sértettük meg az oroszok elleni szankciókat annak ellenére sem, hogy egyértelműen gazdasági hátrányát szenvedjük, valamint az orosz gázellátás is biztosítottnak látszik, de Putyin budapesti fogadása az ukrán válság idején visszaütött. Orbán az EU – valamint az USA felé is – azért üt meg keményebb hangot, mert nem felejtette el „a Nyugat adósságát”, amikor a szovjeteknek kezén hagyták a második világháború után a régiót. A kommunista múltú Putyin viszont e kettősségben a magyar lakosság szemében tüske lehet, ezt Orbánnak figyelembe kell vennie – ekképp összegezhető O’Sullivan és Hörcher véleménye.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!