Techet Péter
Techet Péter
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Orbán Viktor meg-meggyújthatja a lázadás lángját, de Európa centrumából ez csak a periféria egyre kisebb tábortüzének látszik.

Orbán Viktor idénre a lázadás évét hirdette meg. Tanácsadói bizonyosan azt remélték, hogy az USA után Európa több országában is a politikailag és morálisan inkorrekt, radikális jobboldali jelöltek kerülnek hatalomra. Trump győzelmétől Orbán egyenesen a saját nemzetközi megítélésének javulását és az orbánizmus terjedését várta. Egyes kormánylakájok már „Európa vezetőjének” álmodták Orbánt. Vélhetően azzal számoltak, hogy Trump Washingtonból az óceánon átnyúlva fogja meg Orbán kezét, hogy együtt győzzék le Soros Györgyöt, Simicska Lajost, a rezsit és a józan észt.

Az idei év azért lett volna a „lázadás éve”, mert Hollandiában, Franciaországban, Németországban és esetleg Olaszországban is EU-ellenes erők győzelmét remélte Orbán Viktor. Csak hát a nagyvilág a magyar valóság kilencvenháromezer négyzetkilométerén kívül másképp működik, mint ahogy azt a kormányfő elképzeli. Miközben a Fidesz már többször bebizonyította, hogy sok tekintetben érti a magyar valóságot, s tudja, mivel kell a magyar politika irányítójává válnia – a külföldet Orbán Viktor és köre tökéletesen félreérti. Nemcsak a Nyugatot, de a Keletet is, amely felé Orbán hiába nyit immáron hét éve, még a legvadabb diktátorok is csak megveregetik a vállát, amikor közös rokonságról és hasonlókról beszél nekik. Orbán keleti nyitása teljes kudarc.

De a nyugati politikát se érti jobban. Úgy véli ugyanis, hogy a nyugati országokban is lehetséges annyira zárt rendszert kialakítani, mint ami neki Magyarországon sikerült. Azt gondolja, hogy az, amit ő Magyarországon tesz, nem egy kis délkelet-európai szegény ország sajátos vergődése, hanem új európai paradigma előkészítése. És ha van, amiben feltételezni lehet, hogy Orbánék tényleg komolyan hisznek, az éppen az ő európai avantgárd szerepük.

Ezzel szemben mit látunk? Trump amerikai elnök lett ugyan, de vélhetően nem azért, mert a szavazói által nem is ismert Magyarország kormányfője mellette állt ki. Orbán mégis kihúzta magát, és várta a nagy közös pillanatot. Ám mindhiába. Nem csupán a washingtoni meghívása marad még mindig el, de a Soros elleni támadásra sem rezonál a szövetségesnek hitt Trump-adminisztráció. Teljesen egyértelmű, hogy a Fidesznek semmivel sem jobb és beágyazottabb a viszonya Donald Trump felé, mint Hillary Clintonhoz lett volna. Lassan a magyar jobboldal is kezdi észlelni, hogy nem különösebben fontos tényező ő még egy Trump alatti Washingtonban sem.

Orbán mégis bizakodva tekintett az idei év elé, hátha jönnek a hírek Geert Wilders, Marine Le Pen, Beppe Grillo vagy Frauke Petry győzelmeiről. Az EU-ellenes erők előretörése igazolhatta volna az ő európai vezető szerepét. De lebecsülte a nyugat-európai társadalmakat, amikor orbáni fordulatokat remélt. Ellentétben Magyarországgal, a nyugat-európai országokban van még közszolgálati és független média, amely tájékoztat, van kritikus közvélemény, amely bírál, és van erős középosztály, amely képes a féket behúzni, amikor egy politikus megőrül. Az eddigi választási eredmények éppen azt igazolták, hogy Európa más országaiban Orbán Viktor legfeljebb a pályaszélről kiabáló ellenzéki politikus, de nem miniszterelnök lehetne. Geert Wilders Hollandiában továbbra is pária maradt. Marine Le Pen még az első fordulóban sem tudott az első helyre befutni. És a tendencia ez marad. Az Alternatíva Németországnak (AfD) párt folyamatosan csúszik tíz százalék alá, s ősszel bejut ugyan a Bundestagba, de semmiféle jelentősége nem lesz ott; Beppe Grillo Olaszországban pedig elég messze van a hatalomátvételtől. Az idei évet ugyanúgy fogjuk zárni, mint a tavalyit és az azt megelőző hatot: Magyarország az egyetlen ország az Európai Unióban, ahol a szélsőjobboldal gondtalanul kormányoz, és komoly alternatíva sem bal-, sem liberális oldalról nem mutatkozik vele szemben. A magyar helyzethez képest nemcsak Lengyelország áll jobban, ahol Lech Kaczynskival szemben két ütőképes polgári erő is van, de még Macedónia is, ahol a helyi Orbánnal, Nikola Gruevszkivel szemmagasságban küzd a szocdem és albán ellenzék.

Orbán Viktor nem egyszerűen nem mutat új európai utat, de lehet, hogy éppen ő marad végül az új európai paradigmákon kívül. Franciaországban Emmanuel Macronnal olyan politikus került az elnöki székbe, aki közismerten elkötelezett az európai egység mellett, mégpedig kétsebességes alapon. Még gazdasági miniszterként fogalmazott meg akkori német kollégájával, Sigmar Gabriellel egy kiáltványt az eurozóna szociális, gazdasági és politikai unióvá mélyítése mellett. Bár Németországban vélhetően nem a szociáldemokrata Martin Schulz lesz a partnere, de az új párizsi vezetés a régi berlinivel is olyan Európai Uniót szorgalmazhat, amely Orbán rezsimjét sem anyagilag nem támogatja, sem politikailag nem védelmezi.

Orbán Magyarországon még időről időre meggyújthatja a lázadás lángját – de Európából, a centrumból mindez csak a periféria egyre kisebb és érdektelenebb tábortüzének látszik.

a szerző jogász, újságíró