Nagyon jól esett nekem és az igazságérzetemnek Orbán Ráhel lebukása a szaros pelenkákkal. De a jól esés gyakorta rossz tanácsadó. Olykor az igazságérzet is. Erőt kell vennem magamon, hogy ne azokkal értsek egyet, akikkel jól esne. Hanem a mainstreammel szembe tempózó Tamás Gáspár Miklóssal, ha nem is esik jól. Az igazságérzet fontos és veszélyes dolog. Azzal kötődik, aki kötődik, az emberi jogokhoz, a jogállamhoz, a demokrácia étoszához, és az fordíthat szembe minket – mindezekkel.

Az igazságérzet hiányérzet. Az elégtétel hiányának az érzete. Elégtételhez pedig juthatunk úgy is – és sokszor csak úgy –, hogy sérülnek jogok, sérül a jogállam, a demokrácia étosza. Az igazságérzetünk gyakran nem elégülhet ki a létező világok jogi és politikai szempontból legjobbjaiban sem. A bűncselekmények, a hatalmi visszaélések, a korrupció, az erőszak jelentős része felderíthetetlen, bizonyíthatatlan, büntethetetlen marad a világon mindenhol, ha nem is egyforma mértékben és okokból. Krimi nem végződhet úgy, hogy a bűnös a képünkbe röhög, mert túljár a nyomozó eszén, vagy – bármennyire nyilvánvaló – nem bizonyítható a bűnössége. A krimiken kívüli világban ez meglehetősen gyakori és banális eset. Itt és most pláne.

Minél igazságtalanabb a világunk, minél kevesebb kielégülést nyújt az igazságérzetünknek, s minél kevésbé hasonlít a jogállamhoz, annál erősebb a kísértés, hogy a kielégülés kedvéért, az elégtétel érzetéért félrerúgjuk azokat jogokat, amelyeket egyébként hiányolunk, és amelyekre igényt tartunk, mert számunkra is fontosak.

A mi búbánatos hazánkban itt vannak azok, akik ebül szerzett hatalmat gyakorolnak és birtokolnak szinte felfoghatatlan mértékben ebül szerzett jószágot, s nem látjuk a fényt az alagút végén, ahol ez az ebül szerzett jószág ebül el fog veszni. Ha ugyan.

Ebbe az ebül szerzésbe beleszületett és mélyen beépített hölgyet, aki megtestesíti e romlott rendszer nepotizmusát, olyan helyzetben örökítették meg a nyilvánosság számára, amely undort kelthet, megvetést válthat ki, lejáratja őt; amely alkalmas arra, hogy lenézzük azt, aki oly érdemtelenül helyheztetett fölénk a magas polcra. Mily öröm.

Csakhogy a demokrácia, a jogállam lemondással is jár. Többek között az ilyen örömökről való lemondásra. Nem véletlenül gyűlölik a demokráciát, akik gyűlölik. Hanem azért, mert igényt tartanak arra az örömre, hatalomra, szabadságfokra, bőségre, amely mások jogfosztása révén érhető el.

A durva és alantas reakciókkal most nem foglalkozom, mert azokkal már nem is érdemes. De nagyon is érdemes a gyarló demokratákéval, akik között sok jeles és értékes személy van, köztük nagyra becsült barátaim és ismerőseim. Mindannyian gyarlók vagyunk, hol egyikünk, hol másikunk, ki ebben, ki abban, az a dolgunk, hogy javítsunk egymáson, amennyire lehet és tudunk. Akiken még lehet, azok szükségét érzik, hogy valamilyen módon legitimálják a kielégülésüket, és ezt jobb híján ezekkel az érvekkel teszik: a pelenkás hölgy nem magánszemély, a miénkből lopta, amije van, s gyarló tette, mely megörökíttetett, nem egyszerű magántett, hanem mélyen jellemzi, mintegy szimbolizálja azt a gátlástalanságot, orcátlanságot, nekünk-mindent-szabad mentalitást, mely sajátja a felettünk uralkodó bunkokráciának, melynek ártani becsület, dicsőség és hazaszeretet dolga.

Csakhogy ez nem így van. A szaros pelenka nem azt a szintet jellemzi, amelyen ez a bunkokrácia sajátlagosan tevékenykedik, hanem azt a szintet, amelyen mindenféle pártállású embertársunk helytelenkedik. Ki-ki áttekinti a maga környezetét, látja. Ki-ki elképzelheti, hogy mobiltelefonos, magánszorgalmú vagy pláne felbérelt, embertársaiktól megkülönböztethetetlen paparazzik leselkednek ilyesféle helytelenkedésre, lejáratásra alkalmas jelenetekre – a hozzá közelebb álló politikai körökben, beleértve a közéletileg valamelyest exponált rokonságot is. Ki meri azt állítani, hogy nyugodtan leselkedhetnek, mert úgysem találnak semmit? Ki ismeri úgy ezt a bunkokrata társaságot, hogy ez a lehetőség nem jut eszükbe? Hogy ettől valami visszatartja őket? Hogy nem óhajtanak visszavágni? Hogy erre nekik nincsenek sokkal jobb lehetőségeik és sokkal több pénzük? Mit mondjunk, még titkos szolgák garmada is a rendelkezésükre áll titkosszolgálati eszközök arzenáljával.

Azután pedig mindenki vizsgálja át a maga életgyakorlatát. Talál-e abban olyan jeleneteket, amelyeket azért nem szeretne a legszélesebb nyilvánosság előtt tudni, mert maga is szégyenli és helyteleníti, amit abban a helyzetben tett, mert magát is joggal lenézhetőnek, megvethetőnek látja? Aki egyetlen ilyen jelenetet sem talál felnőtt életében, annak bízvást fotoshoppolhatunk glóriát a feje fölé. Már ha hiszünk néki.

Aki a pragmatikus nihilizmus jegyében megveti az elvi okokat, az vegye számításba ezt a nagyon is gyakorlatilag jelentkező bumeráng hatást.

De mindenekelőtt és mindenekfölött. Nem lehet magánélet nélkül élni! Mert úgy egyikünk élete sem lenne élet. Nem lehet úgy élni, hogy nincs egy rétege a létezésemnek, ahol csak azok vannak velem, csak azok látnak és láthatnak, akikről tudom, hogy ott vannak, akik az enyémek, akiket a legszűkebb körömbe beengedtem. És ami nélkül nem lehet élni, az mindenkinek jár. Ennivaló, levegő, magánélet.