Mit ígértek, és mi lett belőle – nagyjából ezzel foglalható össze hazánk első önéletrajzi ihletésű gonzófuturista agymenése, ami műfaját tekintve legalább olyan öntörvényű, mint a szerző.

Az ígérgetők helyébe a politikusok helyett illesszünk még nagyobb ködevőket a jövőkutató fajtársak, hivatásos vizionárius zenészek, művészek és hasonlók közül, az egészet tegyük ki egy mániákusan vagánykodó lélek tükrébe, és kész is a recept, amivel a Damage Report készülhetett.

Az ígérgetésekért persze legalább olyan felelősek voltunk mi magunk, de hát ez óhatatlan, ha az ember kicsit is álmodozóbb konfigurációból nézte gyerekkora végét és az új kor hajnalát a kilencvenes években, szerencsés esetben Amigával (gyönyörű és egyben gúnyos kép, hogy a Commodore barátnőnek nevezte el csodaszámítógépét), nem annyira szerencsésben egy megunt C64 nyergéből, a gyér hazai könyvpiac terméséből élesztgetve képzelete lángját.

A szerző, Bari Máriusz

László Éva Lilla

Damage agyán saját bevallása szerint Chiba City tévészínű ege hagyott örök nyomot ’92-ben (hogy a Neurománc eredetije vagy a számítógépes feldolgozás, nem tudni, lehet, hogy mindkettő), és már a gimiben teknóbulikat szervezett, illetve az első magyar webrádió, a Pararádió munkálataiban is részt vett. Innen szinte testközelből nézhetjük az átváltozást, ahogy a nagyot gondoló geekből koncertszervező, a szó eredeti értelmében vett újdondász, forgatókönyvíró (Nyócker, mint a címlap is fennen hirdeti) és általános arcművész lesz, míg meg nem unja ezt is, és tovább nem lép ki tudja, hova.

A mű felépítése sokban emlékeztet az ifjúkori Géppont című álregényre: az is látomásos löketekből és némi konkrétumból állt, a közepe felé vélhetően egy beleműtött szakdolgozattal. Sok évvel később csak az arányok változtak, vagyis itt jóval több a szubsztancia és fékezettebb a habzás. Igaz, nem sokkal, de hát a szüntelen arcoskodást nincs sok értelme felróni valaminek, ami a style over substance jelszavának megtestesülése.

Az ekletikus kínálat a brit királyi jövőkutatókkal kezdődik, meghiúsult irodalmi és filmes jövőképekkel folytatódik, majd rátér a szerző saját élményeiből párolt önhackelő-tanfolyamára, pedáns disclaimmerrel az elején: agyhullámmainkat áthangoló rezgéseket ne mp3-ból hallgassunk, és ne adagoljuk túl magunkat se energiaitallal, se okosvitaminnal, mert az író és a kiadó minden felelősséget elhárít.

Meglepően informatív és összeszedett (magyarul tán a legjobb) a közös szent tehenünkről, a cyberpunk műfajáról szóló ismertető filmes, zenei, irodalmi, földrajzi, szóval mindenféle arcvonalakról. A Hogyan csináljunk közösségi oldalt 94 pontja elég defetista alapállásból indít: a Facebook korában nettó értelmetlen minden ilyen próbálkozás (tehát a Tesco korában is értelmetlen boltot nyitni, bármilyet), ezzel együtt becsületesen végigveszi a felhasználó-fu fogásait.

wikipedia.org

A záró 24 villanatban visszatérünk a habzó szájú damagizmusok sodrába, ha már hiányoztak volna. A hogyan képzeljük magunkat éjszakai szamurájnak-típusú valóságszédelgésektől reciklált Mondo-cikkekig van itt minden, még 2.0 verziószámú futurista kiáltvány is Marinettinek – e pár oldal lírai szépségéért mondhatni már bőven megérte, az összes kamaszos keménykedés megbocsátva.

Korához és szelleméhez hűen a könyv QR-kódokkal búcsúzik, pontosabban rövid promóciós üzenettel arról, milyen jó mindenkinek, aki kibérelte ezeket a lapok szélén. Posztminden ügyesség vagy passzentos önreklám, nekem mindegy. Bejutottam egy oldalra enélkül is, íme, az eredeti régi iskolás nindzsatudomány.

(Bari Máriusz: Damage Report, Mangafan, 2012)