hvg.hu: Egy 2013-as interjúban úgy fogalmazott, nem hiszi, hogy az ön által képviselt televíziózásnak ma helye lenne a képernyőn. Valóban csak a kereskedelmi csatornák monopolhelyzete okolható a fogyasztói szokások megváltozása miatt?

Kepes András: A televízió és a művészeti élet működése minden társadalomban a kulturális és a gazdasági környezet függvénye. Nagyon sok országban számos olyan műsortípus fut a képernyőn, mint amilyeneket én is készítettem. Itthon viszont az én egykori nézőim már nem néznek tévét, mert az állami csatornákat felszínesnek, elfogultnak és túlpolitizáltnak, a kereskedelmi csatornákat pedig alacsony szellemi színvonalúnak tartják. A televíziós csatornák műsorkínálatából mindig pontosan látszik, mi a véleményük a közönségükről. Nekik nyilván ez.

hvg.hu: A lakosság nagy részét ez látszólag nem igazán zavarja.

K. A.: A kereskedelmi csatornák mindenütt a profitról szólnak, de az igényes polgári réteg számára is készülnek magas színvonalú politikai, gazdasági elemző és kulturális műsorok is. Számomra üzletileg is nehezen magyarázható, hogy nálunk a célközönség szinte kizárólag az – a sajnos egyre szélesebb – réteg, amelynek se vásárlóereje, se magasabb igénye nincs, és már régóta nem a reklám hatására vásárol, hanem azt nézi, mi a legolcsóbb. A reklámozó cégek és a médiavásárlók mániákusan ragaszkodnak a nézettséghez, de hogy ezek mögött milyen valóságos vásárlóerő áll, arról alig ismerek kutatásokat. A médiavásárlókat és a kereskedelmi csatornákat mindez addig nem érdekli, amíg megvan a profitjuk, a reklámozó cégek marketingosztályai pedig kényelmesen beletespedtek ebbe az állapotba, és úgy tűnik, ez a tulajdonosokat sem zavarja.

MTI / Czimbal Gyula

hvg.hu: Hogyan zuhanhatott ekkorát a magyar lakosság kulturális ingerküszöbe?

K. A.: Nem gondolom, hogy a magyar lakosság kulturális igénye csökkent volna. Rendszeresen hívnak író-olvasó találkozókra, és azt tapasztalom, hogy még kis falvak művelődési házai és könyvtárai is zsúfolásig megtelnek olyan emberekkel, akik igényelnék a magasabb színvonalat, csak – különösen vidéken – a tévén kívül alig van más szórakozási lehetőségük. Ennek egyrészt anyagi okai vannak, hiszen egy gazdaságilag nehéz helyzetbe került család számára elmenni moziba vagy színházba, könyvet vásárolni ma már teher. De egyébként is kevés a jó vidéki színház, a mozikínálat beszűkült, támogatás híján még a fővárosban is sorra mennek csődbe a művészmozik, egyre nehezebb helyzetbe kerülnek az alternatív színházi csoportok és a kiadók. Az értelmiség, a pedagógusréteg és a nyugdíjasok számára már alig elérhető a kultúra. Ilyen körülmények között még nagyobb felelősség hárulna a közszolgálati csatornákra, hogy ezek az emberek is hozzájuthassanak ahhoz a minőségi kultúrához, amit jelenleg már nem tudnak megfizetni.

hvg.hu: Ön azonban azt is szóvá tette már, hogy a közmédia mára a mindenkori kormányzat szócsövévé vált.

K. A.: Én az intézményt már régóta nem közmédiának, hanem kormánymédiának nevezem, mert így pontosabb. Ez nem személyes sértettség a részemről, hanem amolyan polgári elégedetlenség, hiszen én a televíziózást még 2009-ben, a szocialista kormányzat idején abbahagytam, nincsenek televíziós ambícióim, és a munkám – sem az írás, sem az oktatás – nem kötődik az állami szférához. De úgy látom, hogy a gazdaság, az információk, a média, a kultúra ilyen politikai-financiális koncentrációja még a Kádár-korszak utolsó évtizedére sem volt jellemző.

A tragikus következmények már most jól láthatók. És nem csak a társadalom széles rétegeinek szellemi leszakadására gondolok, hanem arra az egyre mélyülő szakadékra is, ami a művészet és a társadalomtudomány szakmai közösségeit egymással acsarkodó szekértáborokra osztja. Úgy tűnhet, mintha ez csupán a javak központi elosztásából kimaradó, úgynevezett ellenzéki értelmiséget érintené, valójában azonban szétzilálja és hitelteleníti a jelenlegi hatalom értékrendjével rokonszenvező, tisztességes társadalomtudósokat, közgazdászokat, művészeket is, mert szakmai és minőségi kritériumok helyett ideológiai szempontok vagy egzisztenciális érdekek alapján kerülnek egy körbe olyan emberekkel, akikkel normális körülmények között nem vállalnának közösséget. Ezt hosszú távon aligha ellensúlyozhatja a pénz és a díjak. Ha a szakmai és minőségi szempontok helyett az ideológia, a baráti és anyagi érdekviszonyok kötik össze az embereket mindkét oldalon, annak az egész társadalom látja kárát.

MTI / Czimbal Gyula

Egy személyiség akkor stabil, ha képes feldolgozni az ellenvéleményeket is, ha alkalmas az önreflexióra, máskülönben elbutul és érvek helyett az indulatok, rosszabb esetben a gyűlölet vezérli. Egy élő vagy mesterséges szervezet akkor erős, ha képes az önkorrekcióra. Egy társadalom önreflexióját, önkorrekcióját többek között a piac, a tudományos élet, a művészet és a média működteti. Ha ezt mesterségesen lefojtják, életképtelenné válik a társadalom. Mellesleg a hatalomnak is az lenne az érdeke, hogy működjön az önkorrekció, hiszen hosszú távon ez erősíti meg. Átmenetileg persze érezheti magát egy rezsim stabilnak és erősnek, amikor semmilyen kritika nem éri, mert nem érheti, a helyzet haszonélvezői is pokoli jól érezhetik magukat benne, de a végeredményt ismerjük a történelemből: a mindent maga alá temető összeomlást.

hvg.hu: Követte az Origo körüli eseményeket?

K. A.: Természetesen. A megjelent cikkek alapján úgy tűnik, ez is példa arra, hogyan próbál a hatalom minden olyan hírforrást korlátozni, ami nem áll a közvetlen ellenőrzése alatt. És jellemzően egy olyan ügy, amiből mindenki csak rosszul jöhetett ki. Ha a hatalom próbálta meg elnémítani az interneten még működő kritikai alapállást, akkor nekik és az ebben közreműködő Deutsche Telekomnak ez óriási blamázs. Ha a Magyar Telekomot senki sem presszionálta, csak a cég gondolta úgy, hogy így tud a hatalom kedvében járni, akkor is nekik hitelvesztés. De ha senki sem presszionált senkit, ahogy kevéssé hihetően egyesek állítják, csupán véletlen egybeesés volt a döntés a főszerkesztő elbocsátásáról, éppen akkor, amikor az Origo Lázár János és Rogán Antal visszás ügyeit firtatta, akkor viszont dilettánsok, mert nem látták előre a döntéseik következményeit. De bármelyik variáció igaz, egy biztos: sikerült tönkretenni saját online felületüket.

hvg.hu: Jól reagált a magyar a sajtó az incidensre?

K. A.: Az azért elgondolkodtató, hogy a sajtó mennyivel erőteljesebben reagált a reklámadóra, mint erre az ügyre. Úgy tűnik, nálunk a média a pénztárcájában hordja a sajtószabadságot. Pedig lett volna már ok korábban is arra, hogy tiltakozzanak, mondjuk a hírforrások és a közmédia politikai központosítása, valamennyi kormányzat idején az éppen aktuális ellenzéki lapok gazdasági ellehetetlenítése, vagy újabban a Klubrádió frekvenciáinak elvonása miatt.

hvg.hu: Egyre többen ignorálják a közélet hullámzását. Valóban jó ma apolitikusnak lenni?

K. A.: Én úgy gondolom, hogy nem közönyről, hanem reményvesztettségről van szó. Nincsenek olyan politikai erők a közvélemény szemében, amelyek közérthető és tárgyilagos válaszokat tudnának adni az ország gondjaira. Úgy, hogy történelmi traumáinkat, a történelemben gyökerező eltorzult reakciókat, a félelmeket, a rasszizmust, a homofóbiát, a felesleges kisebbrendűségi komplexusból eredő önfényezést végre orvosolni próbálják, és ne felhasználják jól körülhatárolható csoportok napi politikai és anyagi előnyeiért. Lassan már ott tartunk, hogy ha valaki bármit kritizál, akár logikus érvekkel, azonnal rásütik, hogy kormánypárti, liberális, jobbos vagy balos. Így aztán sokan már csak azokkal beszélgetnek, akikkel mindenben egyetértenek, ami roppant unalmas, és nem vezet sehova, vagy úgy érzik, hogy megszólalni sem érdemes, és csak szűk társaságban fortyognak. Ez a politika hitelvesztése és a társadalom kudarca. A feszültségek pedig attól, hogy nem kerülhetnek a felszínre, még veszélyesebbé válhatnak, szelepek híján robbanáshoz vezethetnek.

hvg.hu: Mitől tart ma leginkább Magyarországon?

K. A.: A feszültségek eszkalálódásától. A szűk szakmai körök megtermékenyítő párbeszédeit és a józan érveléseket mindkét oldalon elnyomja a vélt vagy jogos sérelmek felemlegetése, „a szemet, szemért” gyűlölködő indulata, pedig ez az elv logikusan csak a vakok csatájához vezethet. Ez nekem személyesen azért is fáj, mert az egész pályám arról szólt, hogyan lehet eltérő gondolkodású embereket egy asztalhoz ültetni, hogyan lehet rávenni őket arra, hogy próbálják meg megérteni mások szempontjait is.

hvg.hu: Tiszteletbeli kozmopolita. Ha most kezdené a pályáját, hajlandó lenne éveket és tehetséget invesztálni ebbe az országba?

K. A.: Nyitott vagyok a világra, de ez nem jelenti azt, hogy ne gyökereznék minden idegszálammal a magyar kultúrában. Ezt ismerem a legjobban, ez áll a legközelebb hozzám. Évekig éltem külföldön, többször lett volna lehetőségem végleg odaköltözni, kaptam is ajánlatokat, de másutt idegennek érezném magam. Szerintem az embernek ott kell élnie, ahol a legjobban fel tudja magát idegesíteni, mert akkor az a közeg igazi számára. Én pedig itthon annyira fel tudom magam idegesíteni, mint sehol másutt a világon.