David Bowie túl tudatos, saját szerepét pontosan átérző, és legfőképp önironikus művész volt ahhoz, hogy utolsó klipjeit és utolsó nagylemezét, a Blackstart (kritikánk) ne szőtte volna telis-tele saját halálára utaló szimbolikával. Persze mielőtt nekiesnénk minden egyes részletnek, és kiveséznénk a klipeket vagy a dalszövegeket, nem árt tisztázni, hogy ezt maga Bowie is egyfajta játéknak szánta.

Nem véletlenül nem adott hosszú évek óta interjút: azt akarta, hogy művészete beszéljen helyette, anélkül, hogy ő bármilyen más fogódzkodót adna a kódok feltöréséhez. Belefáradt a magyarázkodásba, jogosan hitte, hogy a formabontó, monumentális művel, a Blackstarral felteszi a koronát életművére. Hogy ez a lemez nem csak búcsúajándék, hanem egyben a leginkább hozzá passzoló temetés is lesz.

Rock’n’roll suicide

Halálának napján, ahogy mindenki felocsúdott az első sokkból, egyre többen kezdtek el cikkezni arról (pl. itt), mit is üzent a Blackstarral Bowie. Az egészben már az is zseniális, hogy milyen ügyesen etetett meg mindenkit a popikon és menedzsmentje. Az album megjelenésekor, 69. születésnapján mindenki azon pörgött, mit értett azalatt Bowie, amikor azt mondta a lemezen közreműködő zenésztársainak (a Danny McCollins vezette jazz-zenekarnak), hogy a címadó dal az ISIS-ról szól.

Utólag inkább tűnik blöffnek ez az állítás. A majdnem tízperces (eredetileg hosszabb lett volna, de Bowie nem akart két különböző album és single-verziót) Blackstar a Bowie-univerzumhoz képest is talányos darab. Több, akár egymás mellett is működő párhuzamos értelmezése lehet. A legmegrázóbb rész talán az, amikor a dal második felében az ének és a háttérvokál egymással felesel. „I’m not a pop star”, „I’m not a film star” – hangzik el többször is az egész lemez legkísérletezőbb, a dalformát teljesen sutba vágó dalában. A tagadó állításokra pedig rendre érkezik a válasz „I’m a Blackstar”, az új, tudatosan és megkomponáltan búcsúzó Bowie-tól, aki most először nem jelent meg saját nagylemeze borítóján.

A Blackstar című dal az események tükrében nem véletlenül lett a legelső kislemez, hiszen megadta azt a hátborzongató alaphangulatot, ami mintha egy a popsikeren, filmeken, divatirányzatokon, egyszóval az e világon túlról hozzánk szóló próféta, egy nem mások fényét visszaverő, hanem önmagában álló fekete csillag műve lenne.

Már a dal klipje sem könnyű falat, az utólag legerősebb rész azonban egyértelműen az a képsor, amikor a klip női főszereplője egy űrhajós szkafandere mögött egy díszes koponyát talál. Bowie és az űrhajós figurája már a hetvenes évek óta, főleg a Ziggy Stardust-lemez és a Földre pottyant férfi című film miatt összefonódott egymással, így kis túlzással azt is mondhatjuk, Bowie egyik alteregójától már ebben a videóban elbúcsúzott.

YouTube

Ez a bizonyos koponya azonban végigkíséri a Blackstar apró jelektől hemzsegő világát. Egyrészt feltűnik a másik, még egyértelműbben a halállal kacérkodó szám, a Lazarus klipjében, Bowie íróasztalán, másrészt a lemezt záró, lassú dalban, az I Can’t Give Anything Away-ben a következő, magyarra nehezen, és csak erőltetett módon lefordítható sorokban: “the blackout's hearts with flowered news / with skull designs upon my shoes”. Mennyire más hangnem ez, mint amit a nagy visszatérő lemez, a The Next Day címadó dalának magabiztos refrénjében énekel: „Here I am / Not quite dying”.

A koponya végigkísérte az egész Blackstar vizualitását

YouTube

A Lazarus klipje amúgy is az egész búcsúelőadást megkoronázó teljesítmény volt. Mit lehet még ahhoz hozzátenni, amikor Bowie kórházi ágyból, bekötött szemmel, félig lebegve énekli, hogy „Look up here, I’m in heaven”? Az egész dal szövegét be lehetne idézni, de felesleges: Bowie megint a maga sajátos módján csavarta meg a feltámasztott Lázár bibliai történetét. Már most a közösségi felületeket elárasztó visszaemlékezésekből, dalainak hirtelen megugró streameléséből látszik, hogy Bowie olyan Lázár, akit nem Krisztus, hanem az életműve támaszt majd fel újra és újra.

A maga zseniális módján köszönt el

Sokat elárul Bowie mestertervéről, hogy olyan emberekkel közösen állt neki utolsó albumának, akikben tökéletesen megbízott, és tudta, nem fogják idő előtt kiszivárogtatni a részleteket. Ráadásul a munkából sem engedett, zenésztársai csak egy jó formában lévő, még mindig kreatív művészt láttak benne a felvételek közben.

Tony Visconti, a Bowie pályáját végigkísérő producer tudott a betegségről, megható Facebook-bejegyzésében csak megerősítette azt, amit mindenki sejtett: „mindig is azt csinálta, amit akart. Méghozzá a maga módján, a lehető legjobban. Halála olyan volt, mint az élete – egy műalkotás. A Blackstart nekünk készítette, búcsúajándékként”.

Az utolsó sajtófotón már tudta, kész az utolsó mű:

Talán még ennél is többet mond el Bowie személyiségéről, amit Brian Eno árult el a halálhír napján. Eno és Bowie a popzene történetének talán legzseniálisabb producer-alkotó párosa volt (a berlini trilógia igazi pop-monolit, amihez időről időre mindenki visszatér), az utóbbi években azonban már csak emailen keresztül kommunikáltak. Eno szerint Bowie játékosságból mindig álneveket használt, és leveleit ugyanúgy dekódolni kellett, mint műveit. Eno barátja halála előtt egy héttel újabb emailt kapott: „vicces, szürreális, szójátékokkal és utalásokkaI teli levél volt, amilyeneket egymásnak szoktunk küldözgetni. A levél utolsó mondata így hangzott: Köszönöm az együtt töltött időket, Brian. Sohasem fognak megrohadni. És az aláírás: Dawn (Hajnal). Most már tudom, így köszönt el tőlem.”

Minden igaz a legendából

A két új emblematikus klipet rendező Johan Renck is kiváló választás volt Bowie részéről. Renck ugyan jó névnek számít a kliprendezők körében, de nem az a kimondott A-ligás rendező (még). De akkor miért épp rá esett a választás? Erre talán a magyarázat abban a párbeszédben keresendő, ami a rendező és a popikon között zajlott le előbbi elmondása szerint: „Kurvára nem akarok a téged övező fényben sütkérezni. Csak a zenédért csinálom mindezt” – mondtam neki (Bowie-nak). – „Tudom, hogy ezt teszed” – válaszolta Bowie.

Renck és Bowie kapcsolata nagy egymásra találás volt. A svéd Renck készülő sorozata, a The Last Panthers tervével kereste meg Bowie menedzsmentjét. Nem is reménykedett válaszban. Aztán egyszer csak jött a hívás, személyesen a vékony fehér hercegtől, hogy benne van száz százalékig a közös munkában. „Azt hiszem, sírtam az örömtől” – árulta el első reakcióját Renck egy közönségtalálkozón a hívásra.

Kettejük kollaborációja aztán nem csak a sorozatra tejedt ki (amelynek tényleg fantasztikus lett a főcíme), hanem a Jodorowsky, Lynch szürreális képsorait és még számos referenciát ötvöző klipeket is együtt találták ki. Renck szerint hosszasan dobálgatták egymásnak az ötleteteket, Bowie a legapróbb részletekig részt vett a kreatív folyamatban, mindenre nyitott volt. „Sok híres művésszel dolgoztam együtt, de sokuk nagy csalódás volt emberileg. David Bowie-ból viszont minden igaz. Őszintén szólva, a legzseniálisabb figura, akivel valaha találkozhattam” – mesélte gyerekkori bálványáról a filmes.

További, David Bowie-val foglalkozó cikkeinket itt olvashatja.