szerző:
Szegő Iván Miklós
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A központi hatalmak száz évvel ezelőtt, 1917 késő őszén áttörték az olasz védelmi vonalakat, és túljutottak az Isonzón és Doberdón. Jelentős észak-olasz területeket foglaltak el, amelyeket az Osztrák-Magyar Monarchia szállt meg. A támadás és a megszállás is felvet olyan kérdéseket, amelyeket ma a háborús bűnök szempontjából újraértékelhetnek a történészek. A monarchia megszálló tevékenységéről a Politikatörténeti Intézetben beszélgettek szakértők.

Az olasz frontról az egész első világháború során nem érkeztek olyan kedvező hírek az Osztrák-Magyar Monarchia szempontjából, mint 1917. október 26-án, amikor címoldalán számolt be Az Est arról, hogy két nappal korábban, október 24-én „megkezdődött a gyalogság minden részletében mesterien előkészített rohamtámadása, mellyel sikerült mindenütt bejutnunk az ellenség első vonalába, sőt sok helyen azon túl is.” Wekerle Sándor miniszterelnök rendkívüli bejelentést tett délután fél kettőkor a Parlamentben: „olasz offenzívánk eredményesen halad előre”.

Háborús bűnnek számítana ma az áttöréskor használt vegyi fegyver

Később kiderült, hogy – egyéb tényezők mellett - miért nem volt igazi ellenállás az olasz első vonalban: október 28-án már arról írt Az Est, hogy „Árvízként növekedik az olasz foglyok tömege” és „Egy új gáz hozta meg a győzelmet”. A mérgező harci gázok használatát ma már inkább háborús bűnnek tartanánk, mintsem valamiféle dicső haditettnek, hiszen az 1899-ben és az 1907-ben Hágában elfogadott, hadijogi tárgyú egyezmények megtiltották a gázlövedékek használatát.

„Igaz, a világháború eldurvulásával mind a két háborús koalíció használta a mérgesgáz-fegyvereket” – jegyezte meg a hvg.hu kérdésére Horváth Jenő történész.

Az Est minderről így számolt be: „A kedd éjszakai áttörésnek meglepetése, mint maguk az olasz foglyok is elismerik, egy új gáz, melyet a németek találtak fel, és amely minden gáz-maszkon keresztülhatol. Másfél órás gáztámadással szinte elnémítottuk az olasz tüzérséget és megtörtük ellenállását.”

Fejvesztve menekültek az olaszok

Az olaszok fejvesztve menekülnek – írta a lap, majd arról is érkezett hír, hogy az ottani kormány lemondott. Újabb két nap múlva, október 30-án pedig Az Est közölte címoldalán: „130 ezer fogoly, 900 ágyú”, illetve „Udinét, az olasz főhadiszállást ágyúzzuk”. Aztán október 31-én a lap közölte, hogy Udinét el is elfoglalták a német és az osztrák-magyar csapatok.

Hadtörténészek azóta kimutatták, hogy a sajtó által közöltnél is nagyobb volt az olasz veszteség. Galántai József első világháborús monográfiája szerint az olaszok közül 40 ezren haltak meg vagy sebesültek meg, 300 ezren pedig fogságba estek. További 350 ezer katona rendezetlenül özönlött vissza, ötvenezerre rúgott a dezertőrök száma. Az olasz tüzérség közel fele, 3152 löveg, továbbá 1732 aknavető, 3000 gépfegyver és 300 ezer puska volt a veszteség.

Az Estnek az olasz hadsereg katasztrófájáról szóló beszámolója szerint „az oroszok és románok felett aratott legnagyobb győzelmeinket is felülmúlja az a viharos, minden akadályt elsöprő előnyomulás, mellyel a szövetséges csapatok az olasz fronton szinte óráról-órára újabb eredményeket érnek el. (…) Monfalcone elesett, a Doberdó, melyért annyi magyar ezred vére hullott, csapataink háta mögött van már, feljebb, Gradiskánál átkeltünk az Isonzón. Görz kastélyán ismét a mi lobogónk leng és a menekülő olaszok elvesztették mind a tizenegy Isonzó-csata rengeteg vérrel megszerzett eredményét.”

Közelharc a Doberdó-fennsíkon
©

Olaszország mégsem omlott össze

A foglyokon és a zsákmányon túl „az igazi eredmény” az volt a lap szerint, hogy „három olasz hadsereg teljes vereséget szenvedett, rendezetlenül menekül, megállani nem tud és az ország belső válsága közeledik a kritikus ponthoz”. Ugyanakkor a zsákmány sem volt elvetendő: a Monarchia seregének utánpótlását hónapokra megoldották az Észak-Olaszországban szerzett élelmiszer-készletek és katonai felszerelések – mint azt a Politikatörténeti Intézet első világháborús megszállásokról, egészen pontosan az „Osztrák-Magyar Monarchiáról mint megszálló hatalomról” szóló szakértői beszélgetésén Horváth Jenő elmondta.

Valójában azonban Olaszország nem omlott össze a központi hatalmak támadásától, s hamarosan új hadvezetés (Diaz tábornok) és új kormány (Orlando-kabinet) állt fel Itáliában, amelyet a nyugati antanthatalmak is megsegítettek-megerősítettek néhány hadosztállyal. Így a német és az osztrák-magyar csapatok hadászati sikeréből nem sikerült politikai tőkét kovácsolni, Olaszországot nem sikerült kikapcsolni az első világháborúból.

Kémgyanús személyek kivégzésével kezdődött a megszállás

Mindazonáltal jelentős területeket, mintegy 20 ezer négyzetkilométert szállt meg – ha csak rövid időre is, körülbelül egy évre – az Osztrák-Magyar Monarchia serege Észak-Olaszországban. Mindez tragikus eseménysort indított be. Már közvetlenül a csatározások befejeződése után megkezdődött a kémgyanús személyek kivégzése, majd különféle súlyos represszió érte az észak-olasz lakosságot. A Piave folyó mentén kialakult új frontvonal mentén például az összes falut kiürítették 2-4 kilométeres sávban, és sok tízezer „gyanús” civil személyt internáltak. Ez persze a későbbi fosztogatásoknak remek táptalajt adott.

Ennek következtében a megszállt észak-olasz területek 1,9 millió lakosából minden második elmenekült. Akik maradtak, főleg nők, gyerekek és idősek voltak. A megszállt területeken élő nők védtelenül maradtak a megerőszakolásokkal szemben.

A tanítást beszüntették, a falvak lakosai csak engedéllyel utazhattak más településre. A hivatalnokok nagy része elvesztette munkáját, az olasz közigazgatást és iskolarendszert nem tudták vagy nem akarták újraszervezni a megszálló hatóságok (az egyetlen működő szervezet a térségben a katolikus egyház és papjai voltak).

Minderről Horváth Jenő beszélt a rendezvényen. A történész a monarchia úgynevezett „ellenséges” megszállásai közül elemezte az észak-olasz eseményeket. Ez tehát olyan akció volt, amelynek során a helyi lakosság „szimpátiájára” enyhén szólva sem számíthattak a hódítók.

Romániában volt ellenséges és baráti megszállás is

Ilyen ellenséges megszállás volt Szerbiában és Montenegróban is az első világháború során. Ugyanakkor a Balkánon voltak kivételek is. Románia területének jelentős részét az erdélyi román betörés után foglalták el a központi hatalmak, és ekkor „ellenséges” területnek minősültek a regáti részek (Kárpátokon túli hódítások). Ám a román különbéke, 1918 májusa után néhány hónapig „baráti” megszállásról lehet beszélni – hangzott el a Politikatörténeti Intézet beszélgetésén.

Itt az intézet igazgatója, Egry Gábor moderálásával Pollmann Ferenc hadtörténész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa, illetve Ress Imre, a Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa beszélt a „baráti és az ellenséges megszállások” különbségeiről.

Baráti megszállásra a legjobb példának a szakértők Albánia elfoglalását említették. Itt ugyanis a helyi lakosság részben felszabadulásként is tekinthetett az osztrák-magyar akcióra, miközben persze az albán népesség megosztottsága miatt egységes és mindent átfogó lelkesedésről azért nem volt szó. A megosztottság nem véletlen: az albánok egy része az első világháború alatt előbb szerb és montenegrói megszállás alá került, majd Szerbia 1915-ös összeomlása után ezek a részek többnyire a Monarchia kezébe jutottak. Ám Dél-Albánia előbb görög, majd olasz megszállás alá került – magyarázta a térségbeli kusza helyzetet a hvg.hu-nak a beszélgetés után Pollmann.

Albániában már csak azért is volt „baráti” a megszállás, mert a Monarchia itt rendkívüli elmaradottsággal találkozott – például infrastruktúra tekintetében. Így például az útépítés itt népszerűbbé tette a Monarchiát, miközben máshol ilyen fejlesztéseket megszálló hatalomként nem kellett végrehajtania a megszálló hatóságoknak – mondta Pollmann a rendezvényen. Ráadásul ezeknek a hatóságoknak a tevékenysége nem volt soha katonai jellegű Albánia területén – jegyezte meg a magyar hadtörténész –, s a Monarchia tervei között szerepelt az önálló Albánia megteremtése.

Srebrenicában volt mészárlás az első világháború idején is

Ezzel szemben Szerbiában szinte mindvégig ellenséges volt a viszony a megszálló hatóságok és a helyi lakosság között. Az ellenállás állandóan érzékelhető volt Szerbiában, legfeljebb a formája változott csupán. Itt került sor az egyik legvitatottabb, a szerbek szerint háborús bűnnek tekinthető mészárlásra Szabácson. A szerbek fegyvertelen emberek legyilkolását vetik a Monarchia katonáinak a szemére, más források ennek némileg ellentmondanak. Ez körülbelül 80-150 fő erőszakos halálát jelentette – a különböző kutatások alapján.

Ress Imre szerint a boszniai Srebrenicában, a Monarchia muzulmán-horvát csapatai semmisítették meg a települést elfoglaló szerb önkénteseket és rendeztek vérengzést az együttműködéssel vádolt lakosság soraiban. Ez olyan mély sebeket okozott, amelyeknek utóhatását nehéz felmérni, de a kilencvenes évek boszniai háborúja során éppen Srebrenicában történt a legsúlyosabb vérengzés, ez pedig elsősorban a környék bosnyák-muzulmán lakosságát sújtotta – elkövetői pedig szerbek voltak.

Internálások Szerbiában: gyanakvás miatt vagy gazdasági haszonszerzésből?

Ress felhívta a figyelmet arra, hogy jóllehet az Osztrák-Magyar Monarchia nem volt a legerősebb hadviselő fél, mégis a legtöbb megszállt területet ez az állam igazgatta a háború folyamán. Pollmann Ferenc pedig a front és a hátország közötti átmenetként határozta meg a megszállási övezeteket. Ezek a zónák a Monarchiának azért voltak fontosak, mert a világháború óriási megterhelést jelentett a dualisztikus állam számára, és 1916-ra már a teljesítőképessége határára jutott. A megszállt területek viszont komoly erőforrást jelentettek.

Szerbiában nemcsak a szabácsi mészárlás okozott azonban súlyos elégedetlenséget, felháborodást: a megszálló hatóságok az ország gazdasági erőforrásait is ki akarták használni, emellett több tízezer embert internáltak. Az internálással a megbízhatatlannak tartott szerbeket akarták a fronttól távol tudni, nem a gazdasági szempontok játszottak ebben fő szerepet. A szerbekkel szembeni represszáliák, megtorló intézkedések a velük szembeni általános gyanakvásnak és a szerb ellenállásnak voltak inkább a következményei – magyarázta Pollmann Ferenc.

Tisza igyekezett a katonákat civil ellenőrzés alá vonni

Ress Imre szerint a Monarchia birtokba vett területeken a termelés megindítása, a folyamatos kiszállítás megszervezése és a katonai megszállás súlyos megpróbáltatásokat jelentett a helyi lakosság számára. Tisza István magyar miniszterelnök volt az a Monarchia politikusai közül, aki erélyesen lépett fel a katonai közigazgatás polgári ellenőrzéséért és a gazdasági racionalitás elsődlegességéért az érintett területeken.

Vagyis Tisza a katonák közigazgatási és jogszolgáltatási hatáskörének visszaszorításán dolgozott, és ezt – mint a kezdeményezésére végbement személyi változások mutatják –, többször is sikerrel tette. Ez az eljárása a hadműveletek megindulása után különösen a déli vidékeken, majd a megszállt Szerbiában jelentett több helyen is enyhítést a lakosság számára Ress Imre szerint. Szempontjainak érvényesítésében különösen jelentős szerep jutott Thallóczy Lajosnak, a belgrádi katonai kormányzóság mellérendelt polgári főbiztosnak, aki a megszálló katonai vezető testületben és szakigazgatásban felülreprezentált horvátokkal szemben védelmezte a szerbek iskolai és kulturális igényeit.

Thallóczy belátta, hogy nem lehet betiltani a cirill írást

Thallóczy Lajos
©

Mint a szerb történelem kiváló ismerője, Thallóczy világosan látta, az olyan egyoldalú adminisztratív intézkedéssel, mint a cirill írás használatának betiltása, nem lehet a szerb önállóság tudatát felszámolni. De ennek az észszerűség is ellentmondott, mert hamar kiderült, hogy így lehetetlen a szerb területek igazgatása, ezért végül az osztrák-magyar hatóságok is engedték az effajta írás használatát.

A megszállási stratégia meghatározása során Tisza mindvégig közvetített a hadsereg és a külügyi elképzelések közötti érdekütközésekben, s a hadsereg civil kontrollját erősítve igyekezett a Monarchia annexiómentes politikáját képviselni. A háború kezdetén a közös minisztertanácsban elfogadtatott álláspontjához ragaszkodva szállt szembe a militarista osztrák hadvezetéssel, különösen Conrad vezérkari főnök annexiós (bekebelezési) politikájával – fejtegette Ress. Ugyanakkor a háború során Tisza álláspontja is változott, és végül Szerbia felosztását és korlátozott területszerzést sem tartotta elképzelhetetlennek, noha optimálisnak változatlanul a sorsába belenyugvó, rezignált önálló szerb állam fennmaradását tartotta.

Majdnem háború tört ki a Monarchia és Bulgária között a megszállt területek miatt

A szerbiai megszállás kérdésében ismételten többször is ütköztek katonai biztonsági szempontok és az ország erőforrásait maximális kihasználására törekvő gazdasági elképzelések. A fegyveres ellenállásra alkalmas szerbeknek a Monarchia területére internálásának hamarosan az lett a következménye, hogy nem volt megfelelő és elegendő munkaerő a szerb területek mezőgazdasági művelésére és ásványkincseinek kiaknázására. Részben ez volt az oka, hogy az 1916 augusztusi román hadüzenet hatására végül újabb 16 ezer embert internáltak, elsősorban 35 éven aluli férfiakat, amely lényegesen kevesebb volt az előirányzottnál – magyarázta Ress.

A Monarchia és szövetségesei eltérően kezelték a megszállt szerb területeket. A bolgárok az általuk meghódított részeken a „visszabolgárosítás” ideológiáját vallották, s előkészületeket tettek a hadkötelesek behívására a bolgár hadseregbe. Ezek az intézkedések fegyveres felkelést és szerb menekülthullámot váltottak ki, méghozzá olyan területekre irányuló vándorlást, amelyek a Monarchia fennhatósága alá tartoztak az adott pillanatban – folytatta Ress.

Emiatt az osztrák-magyar megszálló erők nemcsak a helyi lakossággal kerültek konfliktusba, előfordult, hogy szövetségeseikkel is: különösen Bulgáriával volt sok probléma. A szerb menekültek egy része a bolgár megszállás alatt álló részekről érkezett, de vitatott volt, hogy a bolgároknak ígért Macedónián kívül Koszovóban, Montenegróban és Albániában meddig tart a bolgár érdekszféra. Egy időre a bolgárok Koszovót is elfoglalták. Mindez csaknem háborúhoz vezetett a Monarchia és Bulgária között, ám a német döntőbíráskodás közbeszólt és rendezte a konfliktust.

A németek pedig általában a gazdasági érdekeket tartották szem előtt, amikor valamilyen idegen területen megjelentek. Különösen erős volt a német dominancia Romániában, ahol a túlnyomórészt német apparátus mellett egyébként bonyolult, osztrák-magyar és bolgár megszállás is volt.

Mint Ress Imre kifejtette, ebben az országban az élelmiszertermelés mellett különösen az ásványkincsek itt is fontosak voltak a központi hatalmak számára, mert a háború elején elvesztett galíciai olajmezők pótlását részben az itteni szénhidrogén-forrásokból igyekezett pótolni a Monarchia és Németország.