Az előző magyar miniszterelnök egy párizsi kávézó dekorbokra mellett kuporogva, a jelenlegi magyar miniszterelnök a szolidaritás jeleként egy tál (szerb? balkáni?) csevapcsicsát falatozva töltötte az időt, amikor az egyetemisták a feje tetejére állították Szerbiát, és gondosan, előre kitervelt módon, fegyelmezett szervezettséggel elsöpörték a Vucic rezsimet. Előbbi számára szerbiai szövetségesének bukása az elnyúló, szégyenteljes vereség újabb stációja, utóbbi számára a választási eredmény a „mi rendszerváltásunk” újabb örömünnepe, visszaigazolás és megerősítés. Fél év telt el a magyarországi választások óta, és a szerbiai kormányváltás számunkra azt üzeni: tényleg nem a véletlen műve, nem a szerencse ajándéka, ami itt áradt.
Az illiberális dominó újabb fontos darabja dőlt le.
A demokratikus munka eredményei értek be itt is, ott is, sok szempontból hasonló, nagyon sok szempontból pedig mélyen különböző módon. Magyarországon az erős ember akadt erős kihívójára, Szerbiában a legalulról és legnagyobb reménytelenségből szerveződő közösségi akarat diadalmaskodott a zsarnokon. Jó ebben az örömünnepben lubickolni, meg is teszi mindenki, aki az elpunnyadt, végzetesen ön- és közveszélyessé vált autokráciák végében a felszabadulást látja.
Van azonban valami nyugtalanító és feldolgozandó abban, ahogy a pöffeszkedő, túlhatalmi rendszerek összeomlanak.
