Anyáinktól teljesen eltérően a mai kor szülőjének állandó aggodalma lett a gyerek. Az, hogy mit eszik, mit visel, kik a barátai, milyenek a jegyei, hogyan vizsgázik és hogy biztonságban legyen a házon kívül – a lista végtelen. Olyannyira, hogy egy amerikai tudós, Joseph Epstein már nevet is adott ennek az új jelenségnek, találékonyan kindergarchynak nevezve el a mai társadalmat, ahol a gyermekek uralják a felnőtteket. „Ha egy pillantást vetünk a gyerekes otthonokra, rögtön látható az eredmény: játékok mindenhol, rajzok a hűtőre mágnesezve, a televízióban állandó gyerekműsorok szólnak, a szülők pedig alig többek, mint utat egyengető szolgák. A gyermek a családban a háttérből az előtérbe került, ahol sokkal több figyelem összpontosul rá, a fejlődésére és az apró eredményekre, amelyeket eközben elér” – írja Epstein a The Weekly Standard című amerikai magazinban.

A nyugdíjas egyetemi tanárnak teljesen más emlékei vannak a saját gyerekkoráról, amikor a szülők még  nem érezték elsődleges kötelességüknek, hogy mikromenedzseljék a gyerekeik életét. Epstein nem emlékszik arra, hogy a szülei esti mesével dugták volna ágyba, vagy hogy bárki a családból részt vett volna az atlétikai versenyein. A szülők a döntéseket is meghagyták neki azzal kapcsolatban, hogy milyen idegen nyelvet akar tanulni, és nem nagyon izgatta őket az sem, hogy a fiú csak közepes tanuló volt.

Ma viszont senki sem csodálkozik azon, hogy a gyerek piros pontot kap az óvodában, amiért csendben végighallgat egy mesét, vagy csillagot azért, mert mindig keményen próbálkozik az órákon, még akkor is, ha semmit sem ér el. A gyerekek folyamatosan megosztják érzelmeiket és szinte mindent véleményeznek, kortól és tapasztalattól függetlenül, amiből az következik, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanak maguknak. A tanárok élete így szinte totális káoszba fordul, hiszen a szülők is állandó telefonhívásokkal, e-mailekkel és személyes találkozókkal bombázzák őket.

Epstein saját bevallása szerint nem egy dolgozatra írta volna már rá, ha tehette volna, hogy „túl sok szülői szeretet”, de nem tehette, hiszen a tanári pozíció is megváltozott. Az oktatásban részt vevőket a gyerekek jogaira hivatkozva teljesen megfosztották a hatalmuktól – állítják sokan. Egyre több tanár óvatos, nehogy kioktasson egy engedetlen gyerekeket, mert a szülők rögtön  erőszakkal vádolják meg. 

Ez év elején, az Association of Graduate Recruiters (egy diplomások elhelyezésével foglalkozó egyesület) az 1982 óta született generációt „minden realitásérzéket nélkülöző, önző, gyenge és kapzsi” jelzőkkel illette. Az egyesület annak a friss diplomásnak az esetét használta példaként, akit az új munkahelye Londonba küldött találkozóra, a férfi pedig azonnal az anyját tárcsázta, mert sérelmezte, hogy úgy küldik Londonba, hogy még térképet sem adnak neki. Régebben az ilyesmi még elszigetelt jelenség volt, ma már tömeges a fiatalok beilleszkedési készségének a teljes hiánya Nagy-Britanniában. A gyerekközpontú attitűd csúnya kanyart vett, és átcsapott a viselkedési normák rohamos felpuhulásához. A fiatalokat jobban foglalkoztatják a jogaik, mint hogy valamilyen teljesítményt nyújtsanak.

Frank Furedi, a Kenti Egyetem professzora szerint a szülők a hibásak, mivel csak magukat nyugtatják, hogy mennyivel érzékenyebb és jobb szülők, mint a korábbi nemzedék volt. „A gyermekközpontúság igazából felnőttközpontúság, hiszen így akarjuk magunkat biztosítani arról, hogy a gyerekeinket nem érheti fájdalom vagy szerencsétlenség” – állítja a professzor.

Furedi szerint ezzel a gyerekek azt az üzenetet kapják, hogy önmaguk képtelenek az élettel megbirkózni. Erre az egyik legkitűnőbb példa az oxfordi Brookes Egyetemen kiadott szórólap, amely stresszterápiát ígért a tanulmányaikat még el sem kezdett hallgatóknak, amiért a szociológiai tanulmányaikat folytatók nyomorban élő emberekkel találkoznak majd, aki pedig nővérnek tanul, az betegekkel érintkezik.

Peter Clough professzor a Hull Egyetemről éppen ezért új módszerrel próbálkozik a közeli katolikus iskolában. Ennek lényege, hogy mentálisan készíti fel a tanulókat az előttük tornyosuló nehézségek elviselésére. Az így megerősített fiatalok sokkal sikeresebbek és sokkal kevésbé lesznek áldozatok, mint gyengébb társaik. A professzor pszichológiai tesztekkel méri a tanulókat, és akik rászorulnak, azoknak az iskola relaxációs, vizualizációs technikákat és kontrollt tanít, hogy megedzze őket. „A pozitív pszichológia azt mondja, számold erényeidet, az enyém pedig azt, az élet nehéz, szerezz erényeket, hogy megtanulj boldogulni velük. Én arra biztatom a srácokat, hogy ne meneküljenek a stressz elől, hanem tanuljanak meg együtt élni vele” – magyarázza Clough professzor a The Sunday Times-nak. Mert szerinte csakis rajtunk, felnőtteken múlik, hogy a gyerekeink bátor, céljaikért keményen harcoló egyének lesznek, vagy mindenért nyafogó és mindent másra hárító vesztesek.

Krisztina O’Brien