Az európai értelemben vett baloldal perverz hévvel szeret sajtódíjakat osztogatni. Meg közéleti díjakat is. Hogy aztán mennydörögjön egyet a Fidesz médiaklientúrája ellen, a pártpolitikai befolyástól mentes, szabad sajtó mellett. De mit is várjunk tőlük? A díjazottak némelyikének azért bevillanhatna, mennyire vérvörösen ciki ez a szitu, amibe a díj átvételével magukat keverték. Meg esetleg az is, hogy ha egy, magát emberileg, szakmailag függetlennek tartó újságírót egy párt kitüntet, akkor az illető valamit rosszul csinál. S a példa ragadós. A még európaiabb értelemben vett (technokrata, szakértői, középutas) baloldal képviseletében Bajnai Gordon érezte szükségét, hogy körbenyalja az egyik baloldali orgánumot. Csakhogy a helyzet itt megfordul. Az MSZP-díj a díjazottnak kompromittáló, az ő elfogulatlanságát (vagy annak látszatát) kérdőjelezi meg. A szocik viszont kihúzzák magukat, hogy mennyire megbecsülik ők az ellenzéki sajtót.

Amit viszont Bajnai mondott, az rá nézve lejárató, méghozzá úgy, hogy az a Népszavának abszolút nem róható fel. A lap csak megkérdezte Bajnai Gordont: „Mit jelent Önnek, hogy immár 140 éves a Népszava?” Amire ezerféle szalonképes módon válaszolhat egy, önmagát mérsékelt középerőnek tartó szervezetet fémjelző politikus. Csak pont úgy nem, ahogy Bajnai tette. „A Népszava – 140 éves történelme során – mindvégig konzekvensen képviselte a szociáldemokrata értékeket, melyek jegyében megfogant. Hű maradt ezekhez jó és rossz időkben, a vérzivataros években is, függetlenül a politikai széljárástól. A Népszava az utóbbi években is így tett, méltó maradt dicső múltjához, a szerkesztőség önfeláldozón, magát nem kímélve küzd az Orbán–Simicska-rezsim idején.” – válaszolta a kommunista bűnökről nemrég megemlékező Bajnai. Konzekvensen? Mindvégig? Hű maradt? Dicső? Mi van? Kár, hogy Bajnai csak emlegeti a történelmet, de a jelek szerint nem ismeri azt.

Speciel a történelem ama picike mozzanatát, hogy a Népszava a 140 évéből 40-et nem a szocdem értékek, hanem a komcsi diktatúra szolgálatában töltött. Ugyanis 1948-ban a komcsik bedarálták a szocdemeket. Onnantól a Népszava négy évtizeden át az MSZMP hű szócsöve volt. Méghozzá a párt egyik legszürkébb, leglojálisabb és legunalmasabb orgánuma. A pártlap Népszabi is izgalmasabb, színesebb volt a szakszervezeti harsona Népszavánál, az értelmiségi-népfrontos Magyar Nemzet meg pláne. Mikor a sajtóban is elindult a rendszerváltás, s 1988 januárjában megalakult a Nyilvánosság Klub, az alapítók és csatlakozók között ott volt a magyar újságírás színe-java. 24-en a Magyar Hírlaptól, 17-en a Magyar Nemzettől, 12-en a HVG-től, 11-en a Magyar Rádiótól, 8-an a Világgazdaságtól, 5-en a Népszabadságtól. S tudják, hány újságíró vett részt a Népszavától? Egy se. És azt tudja valaki, ki volt a Népszava főszerkesztője a rendszerváltáskor? Pálfy G. István. A rendszerváltás után pedig Fenyő János biztosította a szociáldemokrata értékek gond nélküli érvényesülését.

„…ma már látszik, nem volt elég a rendszerváltozás ahhoz, hogy megszabaduljunk a kommunista diktatúrától, ugyanis meg kell szabadulni azoktól a viselkedésmintáktól és gondolkodásmódtól is, amelyek a kommunista rendszer mindennapi hazugságait szülték.” – mondta Bajnai Gordon az emléknapi beszédében. Igaza van. De jó volna, ha ő is követné a saját intelmét. Nem kéne egy, a diktatúrát végig töretlenül szolgáló, annak lebontásában sem igazán jeleskedő lap krónikájából szeplőtelen üdvtörténetet, európai értelemben vett agitpropot csinálni. Különösen, ha fontosak neki azon szavazók, akik nemcsak a mostani rezsimet, de a pártállamit is rühellik.