A politikában (nem csak ott) a percepciók megértése és percepciók kreálása alapvető fontossággal bír. A percepció ugyanis a befogadó szempontjából maga a valóság. Ezért javasoltam annak idején Gyurcsány Ferencnek is egy projektet. (Kedveltem benne, hogy cseppet sem volt sértődős. Meg lehetett neki mondani, hogy az ő életútja – KISZ, majd sikeres vállalkozó, tanácsadó, miniszterelnök – erőteljesen negatív percepciók kialakulását segíti elő olyan szövetségesek szemében, mint az Egyesült Államok.) A felvetés lényege az volt, hogy utazzon ki hivatalos delegáció élén a kommunista Kubába, folytasson le mindenféle hivatalos tárgyalást, majd az út legvégén, egy előre lezsugázott időpontban, valamelyik havannai utcasarkon a nagyköveti autóból kiszállva találkozzék a helyi ellenzéki vezetőkkel, és a kamerák kereszttüzében mondjon valami szépet a demokráciáról, és böszmézze le az egypártrendszert. Azt ígértem, olyan sajtója lesz az USA-ban, mint térségünkben Vaclav Havel és Lech Walesa óta senkinek. A kubai-magyar kapcsolatok megromlanak, többé nem fog kimenni Kubába, na bumm. Cserében Amerikában ő lesz a legkedveltebb közép-európai miniszterelnök.

A kiutazás sosem valósult meg. Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem, az volt a válasz, hogy az apparátus lebeszélte róla, mondván, egy ilyen fellépés nem szokványos egy miniszterelnök részéről. Hja – mondtam – apparátus még soha nem nyert meg választást senkinek, nem is fog.

Ez az eset jutott eszembe, amikor hazafelé autózván egy beszélgetést hallgattam végig Horvát János volt havannai nagykövettel. Felállt a hátamon a szőr.

Előrebocsátom, van jó adag empátiám azzal kapcsolatban, hogy valaki Fidel Castrót, Che Guevarát a 60-as, 70-es években isteníti, jórészt azért, mert az elnyomásról akkor mit sem lehetett hallani. Ám 2013-ban azt mondani, hogy "és azt senki ne vonja kétségbe, hogy Fidel Castro a múlt század egyik legnagyobb politikusa volt, mindent túlélt, mindet tudott előre...", az már erőteljes politikai vakságra utal. Ha a túlélőképesség, az előrelátás képessége, a világgal való szembefordulás képessége a mérce, akkor Sztálinról is lehetne hasonló szép megemlékezéseket hallani.

"Egész Latin-Amerika számára példaértékű" – állítja az interjúalany, amiben persze az obligát túlzás mellett van némi igazság, csak azt kellene hozzátenni, hogy azok a latin-amerikai vezetők, akiknek Castro példaértékű, maguk is kétes alakok. Azt a mondatot azonban, hogy "mind a mai napig azok is, akik Castro-ellenesek, talán a lelkük mélyén szimpatizálnak vele” – már megcélozva érzem magam, és sokunk nevében kérem ki magamnak.

Azzal a kiegyensúlyozó mondattal, hogy "a problémák kezdenek előjönni", talán mégsem lehet elnagyolni azt a "problémát”, hogy Kubában ma lényegesen több a politikai fogoly, mint Batista idejében, ennek jegyében a szigorú börtönök száma megnégyszereződött, és több száz munkatábor, azaz láger üzemel. "Van egy ország, ahol 50 éve jegyrendszer van" – közli még a kiegyensúlyozottság jegyében az interjúalany, de hozzáteszi, hogy "a szegényeket megsegíteni, a gazdaságot előrelendíteni kívánó politikusok számára Fidel egy minta”. Nos, a kiegyensúlyozottság jegyében tegyük hozzá, hogy a jegyre kapható élelmiszer mennyisége havonta és személyenként 2,3 kg rizs, 1,3 kg liszt, 7 deci olaj, 1 "kicsi csomag" kávé, 1,3 kiló tészta, 10 darab tojás (ebből - még jegyre is - csak 5 db kapható 15 kubai pesoért, a másik öt darabját már 90-ért adják) és fél kiló csirke volt 2007-ben, abban az évben, amikor interjúalanyunk nagykövetként elfoglalta állomáshelyét. Tejet a kubai polgárok 7 életévük betöltésig kaphatnak. Mindez a szegénység elleni küzdelem legnagyobb sikere jegyében.

Ha Horvát János 2013-ban is így látja Kubát és Fidel Castrot, az legyen az ő saját ügye, akár mondja is el a rádióban, hiszen sokan vagyunk és sokfélék, így kerek a világ. Viszont nem kötelező mindenkinek nagykövetnek lennie. Aranyszabály a diplomáciában, hogy négy, legfeljebb öt év elteltével a diplomatákat haza kell térniük. Az íratlan szabály mögött az a megfontolás húzódik, hogy az idő múlásával a diplomaták egyre jobban megkedvelik a célországot, és lassan az ő szempontjaikat kezdik képviselni a küldő országé helyett. Horvát János esetében - úgy tűnik - ennek az időszámításnak eleve nem sok jelentősége volt, mert mondatai arra utalnak, hogy ő már állomáshelyének elfoglalásakor mélyen együttérzett a kubai vezetéssel.

Jó nagykövet voltál? - kérdezi a riporter. "Nagyon nehéz, mi az, hogy jó nagykövet" - válaszolja az interjúalany. A főnöke mindenesetre azt mondta: "Figyelj ide, én nem tudom, hogy jó nagykövet voltál-e, de én végig nyugodt voltam, hogy te voltál kint. Végül semmi balhé nem volt, el tudtam simítani a gondokat, volt elég feszültség az EU-val". A volt nagykövet válasza a kulcs ahhoz, hogy az apparátus miért beszélte le Gyurcsány Ferencet a "balhéról". Huszonhárom éve az a diplomácia feladata, hogy lehetőleg ne történjék semmi.

Most az a diplomácia feladata, hogy a miniszterelnök dúvadságát magyarázzák, védjék, ennél talán a semmittevés is jobb. Ha egyszer ezen túl leszünk, a Bem rakpartnak meg kell értenie, hogy a mindenben konfliktust kereső orbáni  külpolitika alternatívája nem a minden konfliktus elől elszaladó diplomácia. Ha valahol, hát Kubával bizonyos kérdésekben érdemes, sőt: kötelező a konfliktus vállalása. Ettől vív ki tekintélyt a lengyel, a cseh, az észt és a litván külpolitika.

De vissza a Horvát-interjúhoz. Arra a kérdésre, hogy tévés riporterként mennyire érezte megkötve a kezét, azt válaszolta, ő tulajdonképpen szabadnak érezte magát, igaz - tette hozzá -, a későbbiekben bejöttek bizonyos megkötések és öncenzúrák, amelyek - legyünk őszinték - átszövik a nyugati televíziók tevékenységét is. Horvát János nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Magyar Televízióban nem volt cenzúra, illetve az az öncenzúra, ami volt, lényegét tekintve nem tért el a nyugati öncenzúrától. Puff.

Az interjúalanytól megtudtuk, hogy gyerekkorában kedvelte Felkai Ferenc Farkasvér című meséjét, amely a jó király - gonosz tanácsadó szereposztásról szól. Talán ennek a gyerekkori élménynek is tudható be Horvát János következő története. Lőn, hogy Magyarország egy nemzetközi misszió keretében részt vett a vietnami békeellenőrzésben, és a Magyar Televízió közvetítette a ferihegyi indulást. A pártközpont gondosan kiképezte a tévéseket, hogy mit szabad és mit nem szabad kérdezni (természetesen cenzúra nem volt), minderről azonban Horvát János mit sem tudott. Őt az utolsó pillanatban hívták ki Ferihegyre riportokat csinálni. A riportok leadása után a stáb sápadtan közölte vele, hogy minden pártinstrukciót megszegett, ebből nagy baj lesz (cenzúra persze nem volt). A főnöke másnap azt mondta neki, hogy akármilyen tehetséges, nem tudja megmenteni (cenzúra? Ugyan!), majd a TV elnöke telefonon felhívta, de nem kirúgta, hanem átadta Kádár elvtárs üdvözletét, aki amúgy nem szokott tévét nézni, ám látta az előző napi riportokat, és azt mondta: "igen, így kell beszélni az emberekkel, ezen a hangon stb."

Tetszik érteni, szegény Kádár elvtársnak fogalma sem volt arról, hogy körülötte a tanácsadók milyen gonoszak, velük szemben ő, Kádár elvtárs a szabadság védelmezője. Ugyan a TV így is szabad, de ha mindenhol csak Kádár elvtárs ülhetne, akkor minden bizonnyal még a szabadnál is szabadabb lehetne.

Ez úgy rettenetes, ahogy van. Azoknak, akik annak idején javasolták és jóváhagyták Horvát János nagyköveti megbízatását, és ma - jogosan - fel vannak háborodva azon, ha a mai kormányhoz köthető egyes személyek Horthyról nosztalgikusan szólnak, vajon eszükbe jut-e, miként hallgatja egy tisztességes konzervatív Horvát János Fidel Castrót és Kádár Jánost dicsőítő szövegeit? Igen, ilyenkor megérteni vélem tisztességes magyar jobboldaliak frusztrációját.