Szabó Máté: az NBH megsértette a jogállamiság elvét © MTI

Szabó Máté országgyűlési biztos néhány napja leszögezte: a 2006 őszi zavargások résztvevőit figyelmeztető sajtóközleményével az NBH megsértette a jogállamiság elvét és „kiszámíthatatlanná tette az állampolgárok előtt az NBH mint intézmény működését”. A biztos megállapította, hogy nem az NBH, hanem bűncselekmény esetén a bíróságok, szabálysértés esetén pedig a szabálysértési hatóságok feladata a demonstrációkon részt vevők magatartásának megítélése. Szabó Máté, miután konzultált az NBH főigazgatójával és meghallgatta Szilvásy György miniszter tájékoztatását, meggyőződött arról, hogy az NBH-nak 2006 októberében nem volt tudomása olyan terrorveszélyről, provokációról vagy más hasonló körülményről, amely okot adhatott volna a lakossággal szemben bármilyen fellépésre. (A Nemzetbiztonsági Hivatal erre reagálva közölte: a lakossághoz intézett felhívás célja a prevenció volt, mivel „a 2006 őszi demonstrációk időszakában olyan összeütközésekre került sor, amelyek azzal fenyegettek, hogy a helyzet kontrollálhatatlanná válik”.)

Vitathatatlan, a Nemzetbiztonsági Hivatal fellépése jogszerűtlensége mellett rossz szájízt is generál. Hisz felidézhet bizonyos diktatórikus tradíciókhoz köthető mozzanatokat. 1956 után Kádár vérbíróságai gyakran ítéltek súlyos börtönévekre olyanokat, akik fizikálisan nem vettek ugyan részt a népköztársasági címer zászlókból való kivágásában, vörös csillagok homlokzatokról történő leverésében, pártbrosúrák elégetésében, kormányépületek megszállásában, netán ÁVH-tisztek, funkcionáriusok bántalmazásában, de a híradófelvételek, sajtófotók tanúsága szerint jelen voltak az eseményeknél és kinyilvánították helyeslésüket. És ha nem is csuktak be minden ott lévőt, a fényképek bármikor elővehetőek voltak zsarolással való beszervezés, pozícióvesztéssel, útlevélbevonással járó intézkedés céljából.

Persze egy jogállam működése nem vethető össze a diktatúra törvénytipró pereivel, repressziós hozadékával. De pont ezért lenne fontos, hogy az NBH ne kibiceljen olyan partiban, ahol semmi helye. A rendszerváltás alkotmányjogi fundamentuma, hogy a titkosszolgálat nem presszionálhatja az igazságszolgáltatási és nyomozó hatóságokat. Miként jogkörüket se veheti át. Korábban fordítva működött. Gulyáskommunizmusunk titkosrendőrsége a jogszabályok fölött állt. Lényegében még a szocialista rendszer törvényeit is önkényesen értelmezte. Semmiféle kontroll nem volt a lehallgató-besúgóhálózati gépezet fölött. Így áldozatai sikeresen nemigen fordulhattak panaszaikkal az elvileg a BM fölött álló ügyészséghez. Demokráciában viszont a belbiztonsági szervek feladata a paragrafusok betartása, nem pedig műkedvelő interpretálásuk. Aligha veszi ki jól magát, ha a polgári kémszolgálat úgy viselkedik, mintha ő lenne a jogfilozófiai dilemmák eldöntésére hivatott grémium. Ugyanis ezzel hatáskört bitorol, lévén, hogy van már ilyen testület: az Alkotmánybíróság.

A másik dolog látszólag kisebb jelentőségű. Ennek nincs fajsúlyos belpolitikai háttere. Ám sok fiatalnak, akiket potenciális bűnözővé degradálva megalázó drogtesztre kényszerítettek, nyilvánvaló elégtétel a jogvédő intervenciója. Mezei fogyasztók kriminalizálása akkor sem célravezető, ha valaki egyetért a lágy drogok tilalmával. De ha az is a – cikkszerző szerint követésre méltatlan – törvényalkotói szándék, hogy minden füvező középiskolást rabosítsanak, ezt akkor se lehet válogatás nélkül megtenni. Mondván, gyűjtsük be az egész társaságot, csak lebukik valaki a soraikból. Vajon mit szólnának a járókelők, ha néhány zsebes akciója miatt a rendőrjárőr tömeges motozást rendelne el? Netán a hatóság egy toronyház összes lakását átkutatná, gondolván, hátha az egyikben körözött postarabló rejtőzködik? Szigorú mezsgyehatár vonandó a legitim intézkedés és a polgárok öncélú, erőfitogtató zaklatása között. Kiábrándító, hogy lassacskán húsz éve demokráciában vagyunk, ámde erőszakszerveink feltételes reflexei gyakran a pártállami mentalitást idézik.

Papp László Tamás