A Miből keressen pénzt a szerző? című cikkükben elemzett jogképviselet a történet egyik része - és a kevésbé érdekes, illetve fontos. Két tényezőről nem esett szó az írásukban. Az egyik maga a szerző, a másik meg a kiadó. Nyilván az államnak valamilyen szinten részt kell vennie a könyvkiadásban - a cikkben is idézett módokon -, de ettől nem lesz jobb a szerzők helyzete.

Két alapvető probléma van, minden más ebből fakad.

Kevesen tudják, és akik mégis, azok büszkén reklámozzák, pedig nem biztos, hogy erre olyan nagyon büszkének kellene lennünk. Ma Magyarországon egy évben nagyjából ugyanannyi cím jelenik meg, mint Franciaországban, amelynek lakossága Magyarországénál hat és félszer nagyobb. Az irgalmatlan mennyiségű könyvet irgalmatlan mennyiségű szerző írja, és kiadó adja ki. A magyar piac ennyi magyar szerzőt nem képes eltartani. Ebben az országban rengetegen hiszik, hogy tudnak írni. Kiadóvezetőként és a kiadó képviseletében több novellapályázat zsűrijében tapasztalom. Pedig nem.

Eleve több bölcsészt képzünk, mint amennyire egy nálunk kétszer-háromszor nagyobb országnak két nemzedék alatt szüksége lehet. Ezek a fiatalok nem tudják, mit csináljanak, bölcsésznek mennek, aztán összetalálkoznak két másik, hozzájuk hasonló mediokratával, alapítanak egy senki által nem olvasott folyóiratot, pályáznak egy összegre a minisztériumnál, megkapják, és máris van három írónk. Ha a három ilyen fiatal közül az egyik apja szintén író, máris nyert ügyük van, apuka bemutyizza őket valahova. Ezek a szerzők kiabálnak a leghangosabban, hogy nem bírnak megélni, ami nem is csoda: könyvükből jó, ha ezer példányt sikerül eladni. A könyvet, jegyzem meg, alapítványi/minisztériumi támogatás nélkül nem is lehetne kiadni. (Nem egy és nem kettő olyan kiadó van ma nálunk, amelyek ebből élnek: pályázati pénzekből, és nem az eladott példányokból.) Ők a szerzők, ővelük van tele a piac. Nem csoda, hogy az olvasók kedve elmegy tőlük, de el nem tűnnek, hiszen nem az olvasók, azaz a piac ítélete számít, hanem a pályázati és mutyipénzek. Rengeteg a fóka a kevés kis halra; az összeg, amiről a hvg.hu cikke szól, nagyon sokfelé kellene, lehetne osztani.

A másik nagy-nagy gond a kiadó. Ma nálunk háromféle szerződést köt egy kiadó egy szerzővel. (Most tekintsünk el attól, amikor a szerző nem kap egy fillért sem, vagy ő maga fizet, ez a vanity press intézménye, ilyen mindenhol van a világon.) Az első esetben kap honort, majd részesedést a bevételből, azaz royaltyt. A másodikban csak honort kap, a harmadikban pedig csak részesedést. Egy magyar író örül, ha honorban összejön 300 ezer forint, a többit royaltyban, amit viszont nem kap meg, mert a kiadó átveri. Csúnyán. A royalty lehet "nagy" vagy "kicsi". A "nagy" a borítóár 7-8 %-a, a "kicsi" az árréssel (50 %) csökkentett ár 3-4 %-a. Ki lehet számolni, hogy egy kétezer forintos, ezer példányban megjelent könyv esetében ez mennyi. Ha ez nem lenne elég, a kiadók túlnyomó többsége olyan szerződést köt a szerzőkkel, amelyben a szerző egy az egyben átengedi az összes felhasználási jogot a kiadónak egy összegért cserébe, nem egyszer 5-8-10 évre. Egy konkrét példa. Egy valóban sikeres - és még ráadásul jó - fiatal író X kiadónál olyan szerződést kötött, amelynek értelmében kapott félmillió forintot, majd soha többet, ugyanis X kiadó annyiszor nyomja után a könyvet, ahányszor akarja. Ott is hagyta a kiadót, de a szerződés úgy volt megfogalmazva, hogy a könyvét már nem vihette magával. Talált egy másik kiadót Y néven, ami egymillió forintot ígért neki egy könyvért - cserébe a szerzőnek 5 évig úgy kellett volna ugrálnia, ahogy a kiadó fütyül. Az egymillión felüli royalty mértéke? 0 %. Így nehéz, nagyon nehéz.

Van tehát sok felesleges szerző, sok megélhetési és pályázati pénzeken élősködő kiadó, meg egy nagy problémahalmaz. Összehasonlításképpen: egyik szerzőnk könyvét kiadják Franciaországban. Előlegben annyit ajánlottak neki, amennyit itthon öt könyvért kapna. Nyilván más piac, nagyobb, lehetne erre mondani.

A szakmában sokan sírunk, amiért nincsen ügynöki rendszer, mint rendes országokban. Én is sírtam, hiszen kiadóként egyszerűbb lenne az életem, de aztán láttam a mutyirendszert a maga mélységében, és most már tudom: lehetnének itt remek irodalmi ügynökök/menedzserek, ha egyszer nem a piac diktál, hanem az ismeretségek.

Nem szabad a megoldást az államtól sem várni, mert ha ehhez az államnak köze van, abból csak baj lesz. Bármilyen kormánynak. Már így is ideológiai alapon láthatók a törésvonalak a kulturális életben, nem kellene ezt mélyíteni. Mindegyik oldalnak lesz pár szócsöve, helyes, legyenek, de nem ez a baj. Hanem az, hogy a könyvkiadás egészen abszurd módon nem piaci alapon működik - legalábbis a magyar szerzők esetében.

Krimikre és sci-fire szakosodott kiadóként számtalan olyan kéziratot kapunk, amire nincsenek szavak. Egy a közös bennük: a gyatra stílus, a cselekmény hiánya, a helyesírás felületes ismerete és - a sablonhegyeken kívül - mindegyik külföldön játszódik, és olyan hatást kelt a felületes olvasóban, mintha angol vagy amerikai művet olvasna, hiszen a szerző még angolszász álnevet is választ.

És a rendszer mégis működik. Egy kis számtan: nekem egy jó krimi egyfelől kerül a jogdíjelőlegbe (200-500 ezer forint), lefordíttatom (újabb 300-500 ezer forint), egy kicsit még erre költök (szerkesztő), meg arra (korrektor), és rögtön ott vagyok, hogy a betördelt könyvem közel másfél millió forintba került. Ezzel szemben az Angolszász Álnéven Publikáló Szerző jó esetben már 200 ezer forintért odaadja a könyvét, amit szerkeszteni sem kell (bocsánat, nem lehet), korrektúrázni nem érdemes, és máris lehet tolni a nyomdába. A könyv borítóára (nyilván keménykötésű, mert arról az olvasó azt hiszi, hogy drágább a puhánál, pedig nagyjából annyiba kerül a gyatra kemény, mint a jó puha) kábé fele, kétharmada a piacinak. Kérdés: melyikből adnak el többet?

Nehéz ügy ez, mert nincs rá megoldás. Az sem az, amit a cikkben megírtak, arra meg nincs, amit én foglaltam össze. Talán egyszer majd kevesebb tehetségtelen gondolja azt, hogy írni akar, írnia kell? Mert ezt ugyanúgy nem lehet adminisztratív (t. i. állami) eszközökkel visszaszorítani, mint a kiadók nevetségesen magas számát. És ha ezek nem csökkennek, akkor a címszám sem csökken. És ha egyszer a magyar szerzők műveinek értékét nem a piac szabályozza, hanem a klientúragépezet, akkor teljesen felesleges bármiféle változásra várni.