A 2012. december 2-i antináci tüntetéssel sokak régi kívánsága teljesült: a különféle politikai irányzatok egységesen ítélték el a neonáci/újfasiszta mozgalmak zsidóellenes akcióit, beleértve a parlamenti szélsőjobboldal visszataszító beszédeit és gesztusait. Ez most végre megtörtént. Az LMP és a DK képviselőit nem hívták meg a szónokok közé, de az ő vezetőik is jelen voltak. Ezerszer kérték liberálisok és baloldaliak a konzervatív nemzeti jobboldalt, hogy „határolódjék el” a fasiszta vagy fasisztoid politiká(k)tól. Ez most végre megtörtént. Rogán Antal, a Fidesz egyik vezetője beszédet mondott, amelyben éppen ezt tette, méghozzá a lehető leghatározottabb, egyértelmű formában.

Már másnap a Népszava és a Galamus portál vezető publicistái erőteljes kételyeiknek adtak hangot, fölhánytorgatták a Fidesz-KDNP e tárgyban korábban elkövetett hibáit, és hiányosnak tekintették Rogán beszédét, mert nem láttak benne önbírálatot. A Galamus azt is kifogásolta, hogy a tüntetés jellegét meghatározta a fő szervező, a Hit Gyülekezete.

A Hit Gyülekezete – mint köztudomású – konzervatív pünkösdi egyház, és hasonlóan az észak-amerikai evangéliumi mozgalmakhoz, teológiai okokból erőteljesen zsidóbarát és Izrael-barát (ezt az álláspontot az angol nyelvterületen „keresztyén cionistának” nevezik, persze nem abban az értelemben, ahogyan ezt a hazai szélsőjobboldali sajtó érti: azaz nem zsidók által szervezett keresztyén felekezetről van itt szó, hanem valóságos keresztyén áramlatról, amelynek az ószövetséghez és népéhez némileg más a viszonya, mint más felekezeteknek, bár nem az egyetlen közöttük ebben).

A Hit Gyülekezete aligha elégíthette ki világi humanisták politikai ízlését, hiszen nem világi, hanem vallásos, és nem humanista, hanem teista. A szemrehányások érthetetlenek.

A Rogán-beszéd alkalmával újból fölharsanó, uniszónó Fidesz-ellenes kórus – hiszen a harsány bírálat hétfő után is folytatódott, erősödött egészen máig – kellemetlen kérdéseket vet föl.

Mennyire volt jóhiszemű a szociálliberális balközépnek az az óhaja, hogy a konzervatív jobbközép és/vagy nemzeti jobboldal „határolódjék el” végre az újfasisztáktól, ha a világos elhatárolódó gesztusnak ez a fogadtatása?

Azoknak az embereknek a jobboldalon, akik – mivel előre látták, hogy ez fog történni – óva intették a Fideszt az ilyen állásfoglalásoktól, igazuk lett. A balközép jóhiszeműségét (megtörve a bizonyítékok súlya alatt) nekem is kétségbe kell vonnom.

Mesterházy Attila, a Magyar Szocialista Párt elnöke a vasárnapi tüntetésen elmondott beszédében nyilvánosan fölszólította Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy a következő hétfőn déli 1 órakor szólaljon föl az Országgyűlésben, és ítélje el a Jobbik fajgyűlölő politikáját. Mármost ha az MSZP elnöke csakugyan azt szerette volna, hogy a miniszterelnök beszéljen a megadott időpontban, az általa kívánt időben, formában és mondanivalóval, akkor fölhívhatta volna Orbán Viktort a biztonságos vonalán, és teljes diszkréciót ígérve javasolta volna neki ezt. Ismerve a politikai szokásokat és a miniszterelnök habitusát, nem lehetett valószínű, hogy engedelmesen végrehajtja az ellenzék ellenséges hangnemben megfogalmazott utasítását. Itt is kételkednünk kell a szónok jóhiszeműségében.

A dolog annál különösebb, mivel nem tagadható, hogy Rogán képviselő (és belvárosi-lipótvárosi polgármester) szép, bátor és igaz beszédet mondott a Kossuth téren – ezért a demokratikus közvélemény köszönettel tartozik neki. Sőt: Orbán miniszterelnök is kifogástalanul válaszolt Steiner Pál szocialista képviselő parlamenti kérdésére ugyanebben az ügyben, ezért neki is köszönet jár.

Az antináci tüntetés „balliberális” bírálói a Fidesz-KDNP múltbéli mulasztásait és kétértelműségeit hozzák föl, amikor kritikájuk indolkoltsága mellett próbálnak érveket fölhozni. Senki nem tagadhatja, hogy voltak ilyen mulasztások. De a tüntetés nem a Fidesz-KDNP, hanem a Jobbik nevű szélsőjobboldali párt politikája miatt szerveződött, a tüntetésben pedig a Fidesz-KDNP egyenjogú partnerként vett részt. Rogán képviselőre volt bízva, hogy beszédét maga is fordulatként értelmezi, vagy teljesen eltekint saját pártja idevágó tevékenységének elemzésétől. Eltekintett – és ebbe az adott esetben senki másnak nem lehetett (és nincs) beleszólása. Rogánnak a Fidesz-KDNP nevében, a miniszterelnök explicit helyeslésével, bátorításával elmondott kitűnő beszéde megmutatta, hogy a jobbikos antiszemitizmus ugyanaz, mint amely a zsidó néppel szemben elkövetett genocídiumhoz vezetett, s evvel egyszer s mindenkorra lehetetlenné tett a Fidesz és a Jobbik közötti mindennemű együttműködést – bármi történt is a múltban. (S éppen emiatt a közelmúlt miatt jelentős a kormányzó konzervatív jobboldal valódinak látszó fordulata.)

A tüntetést követő hétfőn a Magyar Nemzet hallgatott, a szélsőjobboldali, ám kormánytámogató Magyar Hírlap pedig – amely a Jobbikot vetélytársának (nem ellenfelének) tekinti – lényegében elítélte a bontakozó antifasiszta nemzeti egység kezdeményét.

Keddtől kezdve minden folytatódott éppen úgy, mint a tüntetés előtti napokban és években, „a balliberális oldal” lekicsinyli a Fidesz vasárnapi teljesítményét, „a nemzeti (polgári) oldal” (a sajtóban, nem az Országházban) pedig a liberálisokkal, a szociáldemokratákkal és a zsidó értelmiségiekkel szemben pontosan olyan célozgatásokat és utalásokat enged meg magának, mint azelőtt. Sőt, a jobboldali újságírás egyik egériája (vagy fúriája) azon töpreng, hogy vajon a Jobbik nem „a nemzetellenes erők” (tudjukkik) eszköze-e, amellyel lejáratják a hazát és a nemzeti kormányt, és í. t.

Business as usual.

Az első lövést a balközép sajtó adta le, és ennek az ódiumát nem moshatja le magáról.

Ez a rosszhiszeműségnek – és a kettős mérce használatának – sajnos nem az első példája.

Vegyük Wass Albert és Nyirő József rehabilitálásának, kultuszának, tanrendbe illesztésének ismert (és szerintem elítélendő) esetét. Miért kellett ezt a két embert rehabilitálni? Mivel mindketten emigránsok voltak, a Kádár-rendszer nem rehabilitálhatta őket, mint az összes – igen, jól tetszett olvasni: az összes –  többi szélsőjobboldali, a vészkorszakban súlyosan kompromittált írót.

Nyirő József nem volt túlságosan okos ember, afféle ösztönös tehetség, akinek a némileg modoros, neoromantikus-regionalista prózája – amelynek nagyon ártott a Tamási Áronnal való sikertelen vetélkedés – nem elsőrendű, de nem is rossz irodalom. Politikai eltévelyedése, kitartása a nyilasok mellett szörnyű, de a regényeiből senki meg nem jósolhatta volna, hogy ez lesz belőle. Ugyanakkor a nagyon is tudatos, nagyon is okos Kodolányi János, aki fanatikus sztálinistából lett fanatikus fasiszta, egyik ideológusa volt a Hitler-barát magyar szélsőjobboldalnak. Mégse tiltakozott tudtommal senki amiatt, hogy fontos főiskola viseli a nevét, a maga korában befolyásos, mérgező vezércikkeire senki sem emlékszik – tekintettel arra, hogy a Kádár-érában sokat publikáló, sikeres író volt. Tehát a „balliberális” közírászat számára a Kádár-korban rehabilitált fasiszták, kollaboránsok és „megtévedtek” szalonképesek, az akkori rehabilitálásból kimaradtak meg nem, mintha a Kádár-kori művelődéspolitika volna még mindig az érvényes mérce. (A rehabilitálás, ugyancsak teljesen elvtelenül, már 1945-ben elkezdődött és a Rákosi-kurzus idején is tartott – csak az akkori szociáldemokraták és radikálisok tiltakoztak ellene –, a következetes nem kommunista antifasisztákat pedig előbb-utóbb lecsukták, internálták vagy száműzték.)

A ma is köztiszteletben álló – mert a kádári-aczéli placettel ellátott –, a harmincas-negyvenes években a szélsőjobboldalra sodródott, majd a szovjet típusú rendszerrel kiegyező írók és közéleti figurák viselt dolgait csak Nyerges András fölbecsülhetetlen értékű írásai tartják nyilván; a szerző épp ezért karanténba is került, senkinek se nagyon akaródzik emlegetni. A nácik helyett került oda. (Meg kell említenem, hogy a szociáldemokrata Faragó László antifasiszta, vádoló könyvét [1946] Rákosiék nyomására, az SZDP, Szakasits cinkosságával tiltották be. Teljes egészében a mai napig se merte senki kiadni. A kitelepítése alatt, az ötvenes években írott naplója is kiadatlan…)

Mindennek fényében a Nyirő- és Wass Albert-kultusz elleni tiltakozások meglehetősen opportunisztikusnak tetszenek (bár formailag persze indokoltak), igen aggasztó kultúratörténeti, politikai összefüggéseket (no és történelmi tudatlanságot) sejtetnek.

Az egységes antináci tüntetést követő, immár össznépinek (összmédiainak) nevezhető fanyalgás és rosszindulat politikailag, gyakorlatilag is fölöttébb káros. Ha a balközép sajtónak lett volna esze, akkor elismerte volna Rogán és a Fidesz zsidóságteljesítményét, és akkor kényelmesen számon kérhette volna rajtuk a következetességet, a december 2-án kinyilvánított közös elvek betartását, hiánytalan alkalmazását.

Valóban bámulatos, hogy egy napra se lehetett treuga Dei (magyarul: paix des braves), és a jobboldali sajtó – amely nem témája ennek az írásnak – is megint csak a maga régi formáját hozza, beleértve a kódolt szalonzsidózást és a többi, untig ismert vacakot.

Mindevvel együtt a Fidesz-KDNP jelentős fordulatának olyan erős volt a hatása, hogy a Jobbik egysége fölbomlott: a szélsőjobboldali párt meggyöngült. (Ha nem áll a HÖOK tiltakozásai mögé, elveszett. Remélem, nem fog, mert akkor viszont az egyetem – és a magyarországi értelmiségi fiatalság – vész el.) Mindenki tudta és mondta, hogy a Jobbikot csak a Fidesz állíthatja meg, s erre mutatkozott is némi remény. A magyarországi balközép – és nyomában a rá rosszul reagáló nemzeti konzervatív – sajtó mindent megtett azért, hogy ezt a reményt meghiúsítsa, annak ellenére, hogy néhány baloldali és liberális politikus (szerencsétlenségünkre nem a többségük) értelmesebbnek bizonyult, mint a művelt tollforgatók.

A Fidesz-KDNP pozitív, ígéretes fordulatát még a társadalmi emlékezetből is kiirthatják ezek a fejlemények, s így ez a jelentős fordulat nem gyógyíthatja a konzervatív – nem fasisztoid – véleményközösségen belüli, nagyon veszélyes, enyhén paranoid tüneteket. (Például azt a jórészt alaptalan meggyőződést, hogy a mérsékelt baloldal mintegy „összeesküszik” a külfölddel a nemzetet egyedül képviselő Fidesz-KDNP ellen. Mintha a jobboldal nem próbálná külföldön is terjeszteni és érvényesíteni az álláspontját. Ez mindkét esetben elkerülhetetetlen – és triviális.)

A két nagy ellenfél, Szekfű Gyula és Bibó István annak idején komoran és egybehangzóan állapította meg, hogy a magyar „elitekből” föltűnően és végzetesen hiányozni látszik a politikai tehetség. Ez valamiért az istennek se akar megváltozni. Pedig az óra ketyeg, s a legjobb ifjúság egyre nagyobb számban és egyre gyorsabban menekül az elviselhetetlen Magyarországról.