A rendszerváltás katartikus pillanata volt 1989. június 16-a, Nagy Imre és tásainak újratemetése. Az eseményt a Történelmi Igazságtétel Bizottsága szervezte, melynek alelnöke, hivatalos képviselője Göncz Árpád volt. Egy évvel később ideiglenes köztársasági elnökként már ő állt az állam élén, hogy nem sokkal utána az új Magyar Köztársaság első elnöke legyen.

Ma őt temetjük.

1989-ben küzdelmek és hosszadalmas egyeztetetések előzték meg a kegyeletinek, de egyben demonstrációnak is szánt aktust, amely nem állami ceremónia volt, de az állam képviselői – az úgynevezett nemzeti megbékélés jegyében – odakéredzkedtek a koporsókhoz. Küzdelmek nem, de könyöklések és üzengetések a mostani temetést is megelőzték, amely ezúttal sem az állami protokoll keretében zajlik majd, de az ország vezetői – magánemberként – részt vesznek rajta.

Az érzéseim ambivalensek.

Igazából mi sem lenne természetesebb, mint hogy a III. Magyar Köztársaság első elnökét állami külsőségek közepette, díszsírba temessék. Ha ez még ugyanaz a rendszer volna, és amennyiben a kurzus szellemisége nem lenne teljesen idegen Gönczétől, akinek így nemcsak eszméi, de nyughelye is Bibó, Vásárhelyi Miklós, Litván György közelében lesz. Jobb ez így. Csak éppen nyomasztó figyelmeztetés huszonöt évünk kudarcára.

Ugyanakkor lenne mód a felülemelkedésre még így is.

1989-ben egy ifjú szónok tűnt föl Nagy Imréék temetésén. Ma ő az ország miniszterelnöke, egyben szinte teljhatalmú ura. Göncz Árpád politikai híveinek eltökélt ellenfele. Göncz habitusához a megbékélés, a megegyezés közelebb állt, mint a dac. Elnökként társbérletben működött az őt lesittelő állampárt jogutódjának vezetőjével, az ’56-os forradalmat követő megtorlásokban – ilyen vagy olyan – szerepet játszó Horn Gyulával. Göncz emléke Orbán Viktor jelenlétét is elviseli, bár az ő rendszerének legelkötelezettebb hívei történetesen megegyeznek Göncz – jobb- és baloldali – gyalázóival, és amíg ez így marad, addig Orbán gesztusa üres kommunikációs lépés marad.

Lehetne, aki erre figyelmezteti.

1989-ben Orbán mellett még egy említésre érdemes, politikai tartalmú beszéd volt, Mécs Imréé. A végakarat szerint ma ő mondja az egyik búcsúbeszédet. Tekintettel sok évtizedes barátságukra, összefonódó sorsukra ez is teljesen rendjén van. Ám a beszéd első verzióját – annak aktuálpolitikai tartalma miatt – a család nem engedi elmondani. Látatlanban azt mondom – kiindulva Mécs elmúlt időszakbéli szerepléseiből –, hogy ez is teljesen érthető. Az egykori forradalmár szavai egyre inkább csak egy szűk kör számára megfogalmazott, üres üzenetek. Egyetlen momentum: Mécs volt az is, aki 2005-ben – pártja döntése ellenére – Szili Katalinra voksolt akkor, amikor az volt a kérdés, hogy ki töltse be azt a tisztséget, amelynek első viselője Göncz volt. Nem tudom, mi érzékeltetheti jobban a valóságvesztést, egy pálya szomorú alkonyát.

1989-ben tömegek gyűltek a Hősök terén, köztük rengeteg fiatal. Sokaknak az volt az első találkozásuk a közélettel. Most nem valószínű, hogy fiatalok tolongnának a ravatal körül. 1989-ben újratemetés volt, a hangsúly pedig – hiszen a kivégzések óta harmincnál is több év telt el – az újrán volt. Vagyis az újrakezdésen. A mai csak temetés, de az többféle értelemben is.