Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Vannak ugyan fontos jelei az egykori hadviselő felek közötti megbékélésnek, ám Kelet-Európa-szerte a háború előtti szokásos hangok hallhatóak.

A hágai nemzetközi bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte Ratko Mladić volt tábornokot a Jugoszlávia fölbomlásakor kitört polgárháborúban elkövetett népirtás, tömeggyilkosság és hasonlók miatt. Több mint húsz évig folytak a hágai pörök, a történetet mindenki ismerheti, az ítélet alkalmából újabb összefoglalások jelentek meg, nem kell mindezt most megismételnünk.

Az érintett népek a szokásos, elvárható módon fogadták az ítéletet. A boszniai muszlimok (joggal) fölhánytorgatják, hogy még számos szerb gyilkos van szabadlábon, aki ellen soha nem emeltek vádat. Aleksandar Vučić, a Szerb Köztársaság elnöke azt mondta: „nehéz nap ez”, majd (kissé homályosan, de kelet-európai olvasónak jól érthetően) kifejtette, hogy Szerbiát nem lehet megalázni, és a szerbek magasra tartott fejjel járjanak-keljenek. (Vučić egyébként abból az alkalomból beszélt, hogy újjáépítik a vajdasági rádiónak és televíziónak a NATO által vitézül lebombázott székházát...)

Videókat látni, rajtuk szerb népviseletbe öltözött asszonyok csókolgatják könnyezve a Mladić tábornokot ábrázoló plakátot, amelyre ez van írva: „Te vagy a mi hősünk.”

Amikor Ante Gotovina szkv. (horvát) vezérezredest (volt idegenlégióst, Jean-Marie Le Pen volt testőrét), sokak szerint alig valamicskével kevésbé jelentékeny tömeggyilkost – jogtechnikai hibák miatt – fölmentették másodfokon (elsőfokon 24 évet kapott), hazatérésekor ünneplő tömegek fogadták. Ő a krajinai szerbek kiűzése miatt örvend jól megszolgált népszerűségnek. (Az elsőfokú ítélet ellen annak idején a Jobbik tiltakozott a Magyar Országgyűlésben.)

És így tovább.

Akármilyen hiányos a Nemzetközi Bíróság munkája, az azért nagyjából kiderült, mi minden történt a jugoszláviai háború alatt (beleértve a Nyugat súlyos hibáit, olykor bűneit és Jugoszlávia szomszédainak ostoba viselkedését). Vannak ugyan fontos jelei az egykori hadviselő felek közötti megbékélésnek – az etnicista téboly is valamennyire bírálhatóvá vált –, de észlelhető az untig ismert jelenség: az ellenfélről minden rosszat föltételezünk (megtetézve kitalációkkal, rágalmakkal, rémmesékkel), a magunk csoportjával és magunkkal szemben semmiféle önbírálatra se vagyunk képesek vagy hajlandók. Elítéljük Gotovinát és Haradinajt, de ártatlannak véljük Mladićot – vagy megfordítva. Rendkívül unalmas.

Kolozsváron a polgármester (Emil Boc volt miniszterelnök) a városháza oktatási és kulturális főosztályának vezetőjévé nevezett ki egy Ionuţ Ţene (ejtsd: jonuc cene) nevű embert, aki Erdély-szerte ismert vasgárdista (Antonescu, Codreanu, Horia Sima nagy tisztelője), egy magyarfaló portál szerkesztője és fő publicistája, őrjöngően magyarellenes és antiszemita, szóval fasiszta – neki is szerepe volt benne, hogy a városi közgyűlés liberális (!) többségének támogatásával utcát neveztek el a háborús bűnösként elítélt Radu Gyr „költőről”, a Szt. Mihály Arkangyal Légió (ez a Vasgárda másik neve, de így hívták hivatalosan az orosz feketeszázakat is) „himnuszának” szerzőjéről. Sokan tiltakoztak a fasiszta politikus kinevezése ellen, így az USR nevezetű új párt szenátora, Mihai Goţiu, a kolozsvári értelmiség és egyetemi ifjúság, az RMDSZ: the usual suspects. (A Szamoson leúsztatott tiltakozó papírhajócskákat, amelyekből Ionuţ Ţene uszító szónoklatainak remixe szólt, összeszedette a hatóság.)

No meg persze azok is tiltakoznak, akiknek az égvilágon semmi kifogásuk nincs a Wass Albert-kultusz ellen. Az más.

Ionuţ Ţene ugyanúgy beszél, mint a nagyszerb értelmiségiek beszéltek a polgárháború előtt, vagy ahogy most beszél Kövér László a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének ülésén: tökéletesen valóságidegen, beteges képzelődések ezek. A jelentőségük viszont óriási. Az ellenünk (mindenki ellen, hiszen a szilárd helyzetű, gazdag nagyhatalmak jobboldali közvéleménye is meg van győződve a globális elitek ellene, ellenük irányuló összeesküvéséről, amely mindig a másik nemzet érdekeit szolgálja, és Kína, Oroszország, Amerika, Szaúd-Arábia, nem kívánt törlendő, van mögötte) szőtt komplott mindenekelőtt igazságtalanság. A román (magyar) bűnöket bezzeg nem hánytorgatják föl. A horvát (bosnyák, szerb) népirtásokat, „tisztogatásokat” bezzeg nem torolják meg. Mert a New York–Tel-Aviv–Brüsszel-tengely bezzeg a lengyeleket (ukránokat, oroszokat) preferálja. A kapitalizmus többé nem átfogó rendszer, hanem tudatos politikai akció: mögötte a hogyishívjákok állnak, akiknek (mint izéknek) a leleplezése percek kérdése.

Azt mondhatja az olvasó, hogy mindez csak duma, nem kell túlértékelni. Ámde a Ratko Mladić elítélése utáni hangulatban Ivica Dačić szerb külügyminiszter, a Szerb Szocialista (!) Párt elnöke kifejtette, hogy Szerbia soha nem fogja elismerni az önálló és független Koszovót, akkor se, ha ez Szerbia európai törekvéseinek a kudarcába kerül. (Ezt melegen üdvözli természetesen a román szélsőjobboldal, evvel is „leküzdve a magyar veszélyt”.)

Ezek a háború előtti szokásos hangok.

Ilyenkor a megbékélést mindig a másiknak kell kezdenie.

Ilyenkor mindenki sértődött, megbántott, megalázott.

Ilyenkor ropogó derékkal húzza ki magát az ember, és szúrós szemmel néz a sarokba, ahol az idegenszívű kísértet ólálkodik.

Az elemiben pedig elkezdődik a honvédelmi ismeretek oktatása.