Isten, áldd meg a magyart, bazmeg!

Vizsgálja a VII. kerületi ügyészség, megsértette-e a himnuszt Dopeman azzal, hogy Bazmeg című számában idéz belőle. Ha netán megsértette volna, akkor egy év szabadságvesztés lehet a büntetés. Ami elég aránytalan ahhoz képest, hogy az utóbbi idők másik ismert Himnusz-gyalázása meg ki van függesztve a közintézményekben.

Kardnyúl barlangjában

Fogalmazni, lefűzni, megküldeni, iktatni, bizonyítékokat előírásszerű adathordozón becsatolni, ellenjegyzett, hitelesített másolatokkal, szabályosan, ahogy a csillag megy az égen. Aztán összeülni, szakértőt felkérni, annak a számláját befogadni, utalni, szót vinni a nyomozás ezen szakaszában, eredményessége érdekében további részleteket el nem árulni. És biztos vannak ebben a nagyszerű gépezetben, akiknek nyűg az ilyen zabhegyezés, de élnek dolgozók itt, költők, akik vidáman füttyentenek, amikor megkapják az ügyet. Szakmai kihívás! Érdekes, országos figyelmet érdemlő feladat! Nemhogy a jogi, de a politikai karriernek is jót tehet.

Innentől viszont bejönnek az egyéb megfontolások, amelyek túllépnek azon, hogy Dopeman nyilvánvalóan nem sértette meg a Himnuszt mint nemzeti jelképet, sőt rendeltetésszerűen használta azt.

Isten, vegyél magyar árut!

A Kölcsey-vers nem jogdíjas, az egyik legtöbbet idézett magyar irodalmi alkotás. Mint nemzeti imádság, pontosan azt a helyzetet írja le, amibe Dopeman elhelyezte. Eleve az volt a címe, hogy A magyar nép zivataros századaiból; ennek megfelelően a tartalma depis nyivákolás arról, hogy mi régebben végigraboltuk ugyan Európát, de most meg nem megy annyira jól, ezért szíveskedjen segíteni rajtunk az Isten, valautaalap nem lévén akkor még. Hogy Kölcsey nem írta bele a bazmeget így konkrétan, az részletkérdés, a napi politikai érzületet viszont belekódolta alaposan.

„Szar az egész”, ezt mondja Dopeman a saját szavaival, programot nem ad, mérges, indulatos és elkeseredett; aztán ugyanezt mondja el Kölcsey-idézetben, ha már az eredeti is efféle hiszti. Jobb helyeken kitüntetés jár azért, ha valaki életben tartja, újra felfedezi, újrafordítja a régi nyelvemlékeket, amelyek különben elhalnak a nép száján. Mármint ha jól sikerül – de a rossz próbálkozást se büntetik.

Rosszul énekelni, illetve szavalni a Himnuszt semmiképp sem törvényellenes, mindenki képességei szerint adja elő. Nekem speciel nem jön be Dopeman, és ha az ügyészség nem tukmálja rám a kultúrszennyet, akkor talán sohase hallgattam volna végig.

Szubjektív véleménye nyilván lehet a kerületi ügyésznek és a rendőrkapitányság állományának is; például hogy „ejnye már”, vagy „mi ez a szar”, akár az is, hogy nem helyes a Himnusz sorait ilyen szövegkörnyezetben idézni. Mégis jobb a békesség, jobb nem engedni a kísértésnek, hogy a személyes ízlést törvénnyel érvényesítsük.

Nincs ugyanis egzakt, megbízható definíciója a megfelelő szövegkörnyezetnek. Például ott díszeleg a vers első sora az alaptörvény preambulumában, rendeletileg felaggatva az állami épületekben, és a legyek által vastagon leszarva. Sokkal undorítóbb feldolgozás, mint Dopemané, mintha löncshúst reklámoznának a Szent Koronával. Nagy nyilvánosság előtt, előre megfontoltan, a nemzeti jelkép sérelmére. Különös kegyetlenséggel. Intézkedésre mégsincs szükség, húsz év állandó megerőszakolása sem ártott a Himnusznak. Szájára vette már minden idióta és tolvaj, ha úgy érezte, hogy ettől neki egy pillanatig igaza lesz. Ezt énekli minden csőcselék, ha egy kis lelki sósborszeszre vágyik, ha meg kell támogatni az önbecsülést azzal, hogy ők a magyarok. Ha ezek után Dopemannek még maradt mit meggyalázni, az annak a bizonyítéka, hogy nem kell megvédeni tőle sem.