Egyet ide, egyet oda

,,A törvényesen szerzett magántulajdon sérthetetlen." Ezzel az egyszerű kijelentő mondattal egészítette ki múlt vasárnap a kínai parlament, hivatalos nevén az Országos Népi Gyűlés az ország 1982-ben elfogadott alkotmányát. Amit tett, az ennél persze sokkalta több: csaknem 55 évvel a népköztársaság megalakulása, az államosítások elrendelése és a tőkések osztályidegennek minősítése, valamint negyed századdal a gazdasági reformok kezdete után rögzítette a gazdasági-társadalmi realitást, és háttérbe szorította a hivatalosan még mindig vezérelvnek számító kommunista ideológiát. Amit persze szintén átszabott némiképp a parlament, amikor Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping gondolatai mellé beemelte az alkotmányba a Kínát 13 éven keresztül vezető - és a párt katonai bizottsága elnökének befolyásos posztját továbbra is őrző - Csiang Cö-min doktrínáját arról, hogy a Kínai Kommunista Párt (KKP) immár nemcsak a munkásokat és a parasztokat, de a vállalkozókat is képviseli.

A párt döntéseit hagyományosan a törvénykezésbe átvezető parlament alkotmánymódosítása logikus folyamat eredménye. A KKP 2002. novemberi kongresszusán a stafétabotot utódának, Hu Csin-taónak átadó Csiang kezdeményezésére engedték be a pártba a "kapitalistákat", akik egyelőre csak ideológiai bájt kölcsönöznek a kommunista alakulatnak, hiszen képviselőik szinte elvesznek a 66 millió tag tengerében. A kapitalizmus jelenléte viszont szembeszökő: az utóbbi évtizedben legalább százezer állami vállalkozást privatizáltak, és egyes gazdasági statisztikák szerint a hazai össztermék (GDP), illetve az export mintegy 60 százalékát már a magánszektor adja, amely az új munkalehetőségek döntő többségét is kínálja. Az pedig akár jelképként is értékelhető, hogy a kommunista párt első, alakuló kongresszusának otthont adó sanghaji épület tőszomszédságában a fogyasztói társadalom minden igényének megfelelő bevásárlóközpont várja a régi fényében tündöklő nagyváros lakóit.

A magánszektor legitimitását teremti meg az alkotmány módosítása, és ennek mélyreható gazdasági következményei lehetnek. A formális garancia - na és persze a hivatalos politikai irányvonal kinyilvánított módosítása - hiányában ugyanis a magáncégek anélkül nőttek nagyra, hogy a még mindig állami irányítás alatt lévő tőke- és hitelpiacokon a gazdaságban játszott szerepükhöz méltó súllyal szerepeltek volna. A kínai tőzsdén a részvénykibocsátások kilenctizede az állami szektor cégeihez kötődik, és a magánvállalatok alig 30 százalékkal részesednek a bankok hitelnyújtásából.

A pénzintézetek kölcsöneinek nagy részét továbbra is az állami cégek szívják föl, amit a kínai pénzügyi szektor legsúlyosabb problémájának tartanak. Hivatalos becslések szerint a bankok 200-250 milliárd dollárnak megfelelő - független közgazdászok szerint az összeg ennek akár a kétszeresét is elérheti - kétes kinnlevőséget halmoztak föl, ami a gazdaság Achilles-sarka lehet. A parlament vasárnap zárult ülésszakán éppen ezért ígérte a reformok felgyorsítását Liu Ming-kang, a kínai bankfelügyelet vezetője, aki igencsak ambiciózus célokat fogalmazott meg a konszolidációba bevont első két nagy pénzintézet, a szocialista érában a külkereskedelemre és a valutaügyletekre szakosodott Bank of China, illetve az infrastruktúrát finanszírozó Kínai Befektetési Bank számára.

A tavaly év végén 45 milliárd dollárral kisegített két banknak a jelenlegi 10-15-ről 3-5 százalékra kell leszorítania a kétes kinnlevőségek arányát, a nemzetközi előírásoknak megfelelő nyolc százalékra feltornászni a tőkemegfelelési mutatót, és 2007-re a nyugat-európai pénzintézetek szintjére javítani a nyereségességet. A dátum nem véletlen, hiszen a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) való csatlakozáskor Peking vállalta, hogy 2007-ben megnyitja a bankszektort a külföldiek előtt.

Parlamenti beszédében, majd az ülésszakot záró sajtótájékoztatón Ven Csia-pao miniszterelnök a túlfűtöttség veszélyét hordozó, tavaly 9,1 százalékos gazdasági növekedés 7 százalékosra lassítását ígérte, valamint azt, hogy lépéseket tesznek a földrajzi és társadalmi egyenlőtlenségeket nyitó jövedelmi szakadék szűkítésére. A KKP ugyanis a gazdasági reformok 1979-es kezdetétől - de az 1989-es Tienanmen téri vérengzés óta még inkább - különleges hangsúlyt helyez a társadalmi stabilitásra, aminek fontosságát Ven most is hangsúlyozta.

A kapitalizmus jegyeit mutató nagyvárosok és Kína belső régiói, illetve a szocialista iparosítás mára rozsdamarta emlékműveivé vált állami vállalatait őrző északkeleti tartományok életviszonyai között kiáltó az eltérés, és egyes társadalomtudósok szerint az egyenlőtlenség lassan olyan mértékű, mint a kommunisták hatalomra jutása előtti időszakban. Nem véletlen, hogy az alkotmánymódosítás szövegében a védett magántulajdon a "törvényesen szerzett" jelzőt kapta, hiszen a spontán privatizáció Kínában is azokat a pártkádereket juttatta kapitalista vagyonhoz, akik "jókor jó helyen" voltak, ami társadalmi elégedetlenséget keltett. Jóllehet az alaptörvény így nyitva hagy egy kiskaput a magántulajdon eredetét firtatni akaróknak, az első jüanmilliók szerzésének felülvizsgálatával a helyi hatóságok óvatosan bánnak - Hopej tartományban például büntetlenséget helyeztek kilátásba azoknak a vállalkozóknak, akik évekkel ezelőtt esetleg törvénysértően indították cégüket -, mert tartanak attól, hogy a górcső alá vont újkapitalisták odébbállnak, és ezzel elviszik a munkahelyeket is.

A kínai gazdaság ugyanis a nyaktörő növekedés ellenére a munkanélküliek hadának duzzadásával küzd. A hivatalos adatok szerint az állástalanok aránya az idén 4,3-ról 4,7 százalékra emelkedik. Cseng Sze-lin szociális és munkaügyi miniszter szerint évente 24 millió városlakó lép be a munkaerőpiacra, vidéken pedig a becslések alapján 150 milliós a munkaerőtöbblet. Nem csoda, ha Cseng nem ítélte biztatónak a foglalkoztatási helyzetet, annak ellenére, hogy a parlamenti ülésszak nyitányán tartott beszédében Ven miniszterelnök az idén 15 millió új munkahelyet ígért, a 2004-es költségvetésben pedig az állami költségvetésből minden eddiginél többet szánnak a vidéki parasztgazdák százmillióinak támogatására, mérséklendő a városokba irányuló belső migrációt.

NAGY GÁBOR