Orbán szerencséje

A szavazóközönségnek azonban minden jel szerint több esze volt: nagyarányú távolmaradásával, illetve a kérdés felerészben nemmel való megválaszolásával annak a véleményének adott kifejezést, hogy a dolog felvetése egyszerűen nem tűnik relevánsnak. A határokon túl élő magyarságnak legfeljebb a 60 százaléka (két és fél millió ember) lakik a szomszédos országokban, s közülük több mint félmillió számára - Magyarország, illetve Szlovákia és Szlovénia május 1-jei EU-csatlakozásával -, ha egyáltalán létezett ez a probléma, mármint az anyaországhoz kötődés állampolgári jogon, az itt lakás kényszere nélkül, okafogyottá vált. Az uniós polgárokra - a választójogon kívül - lényegében ugyanazok a szabályok vonatkoznak az EU egész területén. Hasonló helyzet vár két év múlva (Románia csatlakozását követően) a keleti határainkon túl élő magyarságra is, amely annyi előnyt azért már ma is élvez - például a szovjet vagy a jugoszláv utódállamok polgáraihoz képest -, hogy ha akar, vízum nélkül utazhat az EU országaiba. Igazi, ma még nehezen leküzdhetőnek látszó hátrányokat tehát a külföldi magyarságnak alig 10 százalékát kitevő vajdasági és kárpát-ukrajnai magyar kisebbség tagjai szenvednek el.

Az effajta érvelésnek azonban egy pillanatig sem jutott hely sem a népszavazási kampányban, sem az azt övező érzelmi kitörésekben és lelkipresszió-gyakorlásban. Nem beszélt már senki sem az EU-ról, sem például arról: milyen mértékben veszélyeztetheti a kettős állampolgárság követelése az autonómia ügyének előremenetelét Romániában. Pedig korábban még arról is hallani lehetett, hogy ez ügyben nemcsak Markó Bélának, az RMDSZ elnökének, de idehaza a Fidesz egyes vezetőinek is markánsan eltér a véleménye Orbán Viktorétól, aki azzal, hogy aláírta a Magyarok Világszövetségének népszavazási felhívását, eldöntötte a kérdést, pártja milyen álláspontra helyezkedik a kettős állampolgárság ügyében. Onnan kezdve pedig minden a politikai versenyfutás utóbbi években megszokott sémája szerint zajlott.

Ilyen értelemben persze most a kudarc is Orbán Viktoré. Hiszen miért is hitték volna el neki a szavazók, hogy ha annak idején, az általa vezetett kormány négy éve alatt senki sem próbálta meg az állampolgársági törvény ilyetén való radikális megváltoztatását, és Orbánék beérték a magyarigazolvány - inkább csak az érzelmi húrok pengetését folyamatában tartó, de politikailag-diplomáciailag és főleg jogkövetkezményeiben nem igazán kockázatos - bevezetésével, akkor most mi végre ez a hirtelen fordulat? Ha pedig valakiben felmerült a gyanú, hogy az igazi cél - legalábbis rövid távon - nem ez a fajta "nemzetegyesítés", hanem teljesen hideg számítás, hogy tudniillik az újabb polgárok netalántán több Fidesz-szavazót is jelenthetnek, annak ettől kezdve már igazán nem volt szüksége további impulzusokra ahhoz, hogy vagy el se menjen szavazni, vagy a nem karikát ikszelje be.

De még szerencse, hogy így történt. Azzal ugyanis, ha az ország polgárainak száma viszonylag rövid időn belül akár 10-15 százalékkal is megnőtt volna, anélkül hogy az új polgárok a Magyar Köztársaság területére költöztek volna, a társadalom nagyon hamar ott találhatta volna magát, ahol utoljára a két világháború között volt. Először csak felerősödhettek, később szövetségbe, pártba szerveződhettek volna azok a politikusok és támogatóik, akik Trianont nem egyszerűen a kettős állampolgárság útján történő egységesüléssel, hanem az elveszett területek hangos visszakövetelésével próbálták volna meghaladni. Egyszerre mérgezhették volna a szomszéd népekhez való viszonyt, és szigetelhették volna el Magyarországot teljesen Európában, ahol az effajta revíziót egyetlen kormány és egyetlen, magát európainak valló politikai képződmény sem támogatja. És nem biztos, hogy a történet végén a dolog egyik vesztese nem maga a Fidesz lett volna. Ha ugyanis továbbra is igényt tart arra, hogy az Európai Néppárt egyik alkotóelemeként emlegessék, ha vezetője a mértékadó európai konzervatív politikusok közt érzi jól magát, akkor az effajta szélsőségek barátságát már aligha fogadhatta volna el. Ami a végső elszámoláskor akár több szavazó elvesztését is jelentette volna számára annál a félmilliónál, amennyi most, egy ilyen következmények lehetőségét is felvető "kapunyitáshoz" hiányzott.

LIPOVECZ IVÁN