Drágábban dolgozunk, mint a szomszédok

Közgazdasági törvényszerűség, hogy a befektetők beruházási döntéseiknél a profitjukat veszik elsősorban figyelembe. Munkaerő-igényes iparágakban (mint például az elektronikai termékek gyártása vagy a szolgáltató központok) a foglalkoztatás teljes költsége a döntő.

A gazdaságban tapasztalható erős verseny miatt minden résztvevő folyamatosan költségei csökkentésére törekszik. Nyilván ezzel ellentétes trend a hazai bérszínvonal lassú emelkedése. Bizonyára számos befektető fog költséggazdálkodási megfontolásokból olcsóbb országokba települni, mint ahogy erre az eddigiekben is láttunk példát. Emiatt lényeges, hogy Magyarország versenyképes maradjon a bérköltségek vonatkozásában is.

Drágák vagyunk

A bérköltséget két dolog határozza meg alapvetően. Az egyik az általános bérszínvonal, azaz, hogy egy adott munkakör betöltésére mennyiért lehet embert találni a munkaerőpiacon. A másik, hogy mennyi közteher rakódik egységnyi munkabérre. Nyilván az államnak az első tényező tekintetében korlátozott, és csak indirekt eszközei vannak a költségek befolyásolására, ellenben a közterheket illetően elsősorban és közvetlenül az állam tudja befolyásolni a vállalkozások költségeit.

Az alábbi táblázat bemutatja Magyarország, és néhány térségbeli ország bérszínvonalát (bruttó átlagbér euróban), annak nettóját, és az átlagbérre rakódó közterheket az átlagbér teljes költsége szerint.

Számításaink az összes bérrel kapcsolatos közterhet, így adókat és különféle járulékokat is figyelembe veszik (teljes költség oszlop). Magyarországon így figyelembe vettük a személyi jövedelemadót, a munkáltatói-, és a munkavállalói járulékot, az egészségbiztosítási-, és nyugdíjjárulékot (munkavállalóit és munkáltatóit egyaránt), valamint a szakképzési hozzájárulást.

A táblázatból jól látszik, hogy Romániában egy fő foglalkoztatása jóval kevesebb, mint fele annyiba kerül, mint Magyarországon; de az adóreformjáról híres, és a befektetők közt újabban népszerű Szlovákiában is a magyar költségszint kétharmadába kerül átlagbérrel alkalmazni valakit. Ráadásul Magyarországon az állami elvonás mértéke kirívóan magas bármelyik másik országgal összehasonlítva.

Ha az állami elvonás mértékét sikerül csökkenteni, akkor egyértelműen nő versenyképességünk. Ha az állami elvonás mértéke 10 százalékponttal csökken, akkor a teljes költség a munkáltatónál 644 euróra csökken, amivel már abszolút számokat tekintve is kedvezőbbek lennénk Csehországnál, és Lengyelországnál. Ekkora csökkentéssel ugyanakkor még mindig negyedével drágábbak lennénk, mint Szlovákia, és kétszer olyan drágák, mint a hamarosan szintén uniós taggá váló Románia.

Az állam ebben az esetben látszólag „elesne” 138 eurótól, de nyilván annak 16 százalékát visszakapná társasági adóban, illetve ha a munkavállalók terhei csökkennek, akkor a többletjövedelem egy része áfa és egyéb adók formájában visszajut az államhoz.

A munkavállalói terhek csökkentése az inflációt is erősítheti. Célszerűbbnek tűnik ezért nagyobb mértékben mérsékelni a munkáltatói terheket, és elsősorban a 29 százalékos munkáltatói járulékmértéket csökkenteni. Ezen túlmenően kívánatos a munkáltatói járulékra elfogadható felső jövedelemhatárt megállapítani (hasonlóan például Szlovákiához), ami jelentős ösztönzést adna a magasan képzett, és így drágább munkaerőt foglalkoztató szolgáltató központok, K+F bázisok számára.

Az adminisztráció csökkentése is fontos szempont. Megfontolandó a munkavállalói-, és a munkavállalói járulék, valamint a szakképzési hozzájárulás eltörlése. Az állam a költségvetésen belül szabadon rendelkezhet a befolyt általános adóbevételek felhasználásáról, az adófizetők és az adóhivatal szempontjából is jelentősen egyszerűsödhetne az adminisztráció.

A fenti gondolatokkal az adószakértők túlnyomó többsége egyetért, a befektetők egyre türelmetlenebbül várják a számukra pozitív változásokat. Kérdés, hogy politikailag mit tart vállalhatónak a kormány, tekintettel a közelgő választásokra, illetve a társadalombiztosítási alapok hatalmas hiányára.