„A francia egyenlőség csak papíron létezik”

Hegedűs Tamás 1986 óta él Párizsban. A mostani zavargások sokszorosan érintik, két éve még maga is a felfordulás egyik csataterének számító Bobignyben élt, ott alapított egyesületet, amely a csellengő gyerekeknek és szüleiknek szervezett programokat. Most Montfermeilben lakik, ennek az elővárosnak a lakótelepén is utcai csaták zajlanak. Clichy-sous-Bois-ban, a zendülések tűzfészkében dolgozik, matematikatanár. Tanítványai múlt csütörtöki tragikus halála robbantotta ki a zavargássorozatot. Hegedűs felesége fekete bevándorlók gyermeke.

Tekintse meg képgalériánkat, kattintson! © AP

Hegedűs Tamás: A rendőri verzió múlt csütörtök óta sokat alakult, ma már a hatóságok is elismerik, a fiúk nem voltak tolvajok. A gyerekek egy zárt foci pályára lógtak be, és ott fociztak, amikor a rendőrök üldözni kezdték őket. Hárman közülük a trafóházba menekültek, de nem azért, mert bűnt követtek el, hanem, mert kettőjüknek nem volt rendben a papírja. Egyébként a harmadik fiú is nagyon súlyos égési sérüléseket szenvedett.

Mégis milyen szerepe lehetett a rendőröknek a gyerekek halálában? A tiltakozók egyértelműen a rendőröket hibáztatják.

Ezt még nem lehet tudni, de az egyik rendőr rádión jelezte, hogy a fiúk bementek a trafóházba, és utána percekig nem történt semmi.

Mennyire van a zavargásoknak etnikai vagy vallási jellege? A híradásokból úgy tűnik, a városi gerillák többsége észak-afrikai muzulmán.

Hát ez azért így nem pontos. Való igaz, hogy a 15 éves mauritániai fekete és a 17 éves tunéziai arab áldozat, illetve a 17 éves török sebesült egyaránt mohamedán, de az utcára csődültek között szép számmal találunk keresztényeket is. Az azonban valóban tényleges veszélynek látszik, hogy a muzulmánok azt hiszik, vagy esetleg elhitetik velük, hogy a rendőrség hajtóvadászatot indított ellenük.

Ezt honnan látni?

Egyik oldalról elég csak megnézni a 15 éves tanítványom emlékére indított közösségi blog bejegyzéseit. Itt sokan írnak arról, hogy a rendőrök szabad kezet kaptak a muszlimok üldözéséhez. És a már csendesedni látszó tiltakozás akkor erősödött fel újra, amikor egy imaterembe valahogy beesett egy könnygázlövedék. A másik oldalról meg a kormány, különösen a belügyminiszter is táplálja a hitet, hogy itt valami szörnyű dolog történik.

És nem?

Franciaországban az utóbbi húsz évben négy-öt hasonló zavargás volt, igaz,  legutóbb tíz éve. Az sem számít rendkívülinek, sajnos, hogy autókat gyújtanak fel. Szilveszter idején heccből több száz autófáklya ég. Nicolas Sarkozy megnyilvánulásai is tényleg vérforralóak, mintha szándékosan hergelné a bevándorlókat. Néhány nappal az események előtt arról beszélt, hogy majd elintézzük a csőcseléket, nyáron meg azt ígérte, hogy nagy nyomású fecskendővel tisztítják meg a lakótelepeket a bűnözőktől. Múlt csütörtök óta pedig zéró toleranciáról papol.

Azért a többségnek ezek kedves szavak. Állítólag a belügyminiszter vaskezű politikája sikereket hozott, és visszaszorult a bűnözés.

Az összbűnözés száma némileg tényleg csökkent, de az erőszakos bűnesetek száma nőtt. Sarkozy szereti magáról elhitetni, hogy mennyire sikeres, mert elnök akar lenni.

Mennyire nehezíti a konszolidációt de Villepin kormányfő és Sarkozy rivalizálása?

Hát egyelőre eléggé, bár két napja már legalább nem beszélnek egymás ellenében. Meglepő eleme volt a vetélkedésüknek, amikor a lakótelepen felnőtt és arab származású Azuz Begag esélyegyenlőségi miniszter nekirontott Sarkozynek, és felelőtlennek minősítette kollégáját. Úgy hírlik, hogy a különben szótlan szociológus végzettségű minisztert a háttérből a kormányfő instruálta. Ezzel együtt sem tartom elképzelhetőnek, hogy Sarkozy esetleg a közvélemény nyomására lemond, bár népszerűsége jelentősen megcsappant.

© AP

Hát még az öt-tíz évvel ezelőttiekhez képest is romlott a helyzet. A ’60-as, ’70-es években épített lakóházak omladoznak, a villanyvezetékek kilógnak a falból, a lakók alig fizetik a díjakat. Clichyben például a háromszobás lakásokban hivatalosan is átlagban 7-8 ember él, de tudjuk, hogy ennél valójában jóval többen, mert az illegális migránsokat persze nem tartják nyilván. Ezekben a gettókban harmadik világbeli a korszerkezet: a lakosság fele 18 év alatti, gyakori az öt-hétgyerekes család. Egyre több az olyan família, amelyikben már generációk nőttek fel munka nélkül, a fiatalok fele biztosan nem jut álláshoz. A mai népesség-boom tulajdonképpen a 30-40 évvel ezelőtt történtek következménye. A ’60-as években toborozták a munkaerőt, elsősorban férfiakat az egykori gyarmati országokban, hogy aztán a ’70-es években a családegyesítési programmal az asszonyok is itt települjenek le, az ő gyerekeik és unokáik a mostani Molotov-koktélt dobáló fiatalok. Mindegyik lakótelep egy minitársadalom, egy falu, ahonnan még a fiatalok sem járnak ki. Sokan a tanítványaim közül még egyáltalán nem jártak Párizsban, pedig csak 15 kilométerre van tőlük.

Sokan úgy gondolják, hogy a zavargásokkal a Francia Köztársaság egyenlőségeszménye mondott csődöt.

Nem az eszménnyel van baj, a valóságban nincsen egyenlőség, csak papíron. Két példa az oktatás területéről. Igaz ugyan, hogy hivatalos papírok nélkül lehet járni iskolába, de például a szakiskoláknál a gyakorlathoz már megkövetelik a rendben lévő igazolványokat – gyakorlat nélkül pedig nincs bizonyítvány. Egy szociológiai kutatás pedig azt mutatta ki, hogy míg egy iskolázatlan színes bőrűnek fele annyi esélye van az elhelyezkedésre, mint egy hozzá hasonló fehérnek, addig egy színes bőrű diplomásnak már csak a hetede a fehér társáénak. A gyakorlatban tehát ma már nem érvényesül a hatvanas évekből származó "tanulj és boldogulsz" elve.

© AP

Időnként nagyon nehéz, sőt rázós, máskor meg kifejezetten kellemes. Mindig messzebb mennek el, mint mi, „hideg” európaiak, jobban gyűlölnek és látványosabban szeretnek. Az én iskolám egyébként egy teljesen új építésű intézmény 600 körüli gyerekkel meg 48 tanárral, panaszra tehát nem lehet okom. Bár azt is jellemzőnek tartom, hogy én a magam 38 évével a zömében fehérek alkotta tantestületben a harmadik legöregebb lehetek. Aki teheti, gyorsan elhúz innen egy jobb környéken lévő iskolába.

Mi lesz a bevándorlók gyerekeivel, ha elvégzik nálatok az iskolát?

Akik nem tanulnak tovább, azok nagy eséllyel börtönbe kerülnek vagy drogossá válnak – esetleg mindkettő. Elképesztő méreteket öltött az elővárosokban a lopott árukkal való kereskedés is. Akik továbbtanulnak, azok pedig a jó szerencséjükben bízhatnak, hogy majd munkát kapnak. A gettókban szükségszerűen találnak követőkre a fundamentalista vallási tanok is.

Úgy sejtem, hogy „békeidőben” a más-más nemzetiségű, vallású galerik vetélkednek egymással.

A gettórészek és az óriási lakóházak legalább etnikailag nem szegregáltak az elővárosokban. Tehát egy házon belül egymás szomszédjai a pakisztániak az Antillákról jötteknek, a törökök a kameruniaknak. A fiúcsapatok így nem etnikai vagy vallási, hanem szonszédsági-területi alapon szerveződnek. Ezek a lakótelepi bandák általában persze rivalizálnak egymással, de a mostani zavargások egységbe kovácsolták őket, és szövetségre léptek egymással.

Mekkora esélyt adsz annak, hogy az események eszkalálódnak?

Hosszú távon kicsit, rövid távon nagyot. Tulajdonképpen ezt éljük át napról napra: egyre több és több helyen gyúlnak fel előbb az autók, aztán a buszok, majd az utasokkal teli buszok. A tanítványaimból, akik az első naptól az utcán vannak, most fröcsög a gyűlölet, egyelőre azonban csak a rendőrök és Sarkozy ellen. Döbbenetes eközben látni őket, mennyire össze vannak törve. Éjjel még a rendőröket dobálják, meg kocsikat gyújtogatnak, hogy nappal nekünk sírják el fájdalmukat, amit az elhunyt osztálytársaik miatt éreznek. Gyerekek még. Sokukat az első napokban őrizetbe vették, de aztán kiengedték őket, még róluk sem sejtem, hogy mi lesz velük a következő napokban, nemhogy tíz várossal arrébb vagy Marseille-ben. Csak azt tudom, a clichy-i fiatalok felháborodása őszinte, és ők nem élvezik az utcai harcokat, hogy másutt mi van és mi lesz, arra nem tudok választ adni.

zzs