Transzplantációs turizmus

Hokamura Kenicsiro 62 éves japán üzletember kiszámította: komoly esélye van, hogy dialízisbe belefáradt szervezete fölmondja a szolgálatot, mielőtt új vesét kaphatna. A szigetországban ugyanis az erre vonatkozó törvény 1997-es liberalizálása óta alig 998 veseátültetést hajtottak végre, miközben jelenleg mintegy 12 ezren várnak a sorukra. Az üzletember - akinek tapasztalatairól a Japan Focus című online magazin számolt be április elején - ezért utánajárt azoknak a híreknek, melyek szerint Kínában könnyedén hozzájuthat a kívánt szervhez, és a hatalmas szomszéd gyorsan fejlődő tengerparti nagyvárosaiban már a megfelelő magánklinikák is rendelkezésre állnak a műtét precíz elvégzéséhez. Az interneten keresztül februárban talált rá a közvetítőre, tíz nappal később pedig már be is ültették a vesét Sanghajban, és az egész mintegy 80 ezer dollárjába került. A donor - tudta meg - egy nem sokkal korábban kivégzett elítélt volt.

A nemzetközi emberjogi szervezetek jó ideje állítják, hogy Kínában - ahol az Amnesty International legutóbbi adatai szerint 2004-ben 3400 emberen hajtottak végre halálos ítéletet, s mások akár a 8 ezres számot is elképzelhetőnek tartják - a kivégzettek használható szervei az országba érkező módos külföldiek számára nyújtanak transzplantációs forrást. Vannak, akik azt sem tartják elképzelhetetlennek, hogy a kivégzések időpontját néha a fizető beteg megérkezéséhez ütemezik. A hivatalos álláspont szerint a halálra ítéltek maguk rendelkeznek arról, hogy donorként szerepeljenek, ám a vesék, májak, tüdők és szívek feketepiacáról elterjedt hírek hatására a pekingi kormány március végén formálisan is betiltotta a szervkereskedelmet.

A júliusban életbe lépő új szabályok szerint Kínában csak a donor előzetes írásbeli engedélyével lehet szervet kiemelni a testből, az átültetéseket pedig kizárólag a központilag kijelölt kórházakban végezhetik el. Ezzel le akarják állítani az úgynevezett transzplantációs turizmust, amikor az általában a fejlett ipari országokból érkező tehetős betegek több tízezer dollárért - a legalitás határán vagy azon túl működő szervbrókereknél - olyan utakra fizetnek be, amelyekkel a harmadik világ egyes részein komplett kiszolgálást kapnak, az előzetes kivizsgálástól a szervátültetésen keresztül az utókezelésig.

A transzplantációs turizmus kialakulását az 1980-as évekre, felfutását egy évtizeddel későbbre teszik, az ezredforduló után pedig a fontos közvetítő médiummá vált internet tágította tovább a lehetőségeket. Mivel a szervkereskedelmet nemzetközi egyezmények és nemzeti törvények tiltják - hivatalosan csak Iránban lehet fizetni a donornak a fölajánlott szervért -, a piac általában fekete, és csak azokban az országokban szürke, ahol a gyakorlatot tolerálják. Utóbbiak közé tartozik például Izrael, ahol - főleg vallási okokból - rendkívül alacsony a donorságra vállalkozók száma, az egészségbiztosítók viszont gyakran szemet hunynak, ha ügyfelük a külföldi gyógykezelésre járó összeget illegális szervátültetésre költi. A transzplantációs turizmus leggyakoribb "cikke" a viszonylag könnyen átültethető vese, de tüdőt, szívet, hasnyálmirigyet, májat és szaruhártyát is ajánlanak az interneten föltűnő listákon. Egy kínai klinika árlistája szerint a vese átültetése 62 ezer dollárba kerül, a májé - a páciens állapotától függően - 98-130 ezer, a tüdőé 150-170 ezer, a szívé 130-160 ezer, a szaruhártyáé pedig 30 ezer dollárt kóstál.

A legjobban fizető az élő donoros átültetés. A páciensek ugyanis több pénzt hajlandóak adni egy egészséges, élő ember veséjéért, mint egy olyan szervért, amit egy ki tudja, milyen betegségben meghalt valakiből emelnek át. A kereslet pedig megtalálja a kínálatot: a világ legszegényebb országaiban évente ezrek vélik úgy, hogy egyik veséjük eladásával vásárolják meg a kiutat a nyomorból. Más kérdés, hogy a közvetítők aztán nemritkán kijátsszák őket, a kapott pénz jó része meg elmegy a fellépő komplikációk gyógyítására vagy a csökkenő munkaképesség kompenzálására.

A transzplantációs turizmus legfontosabb célországa - Kína előretörése ellenére - továbbra is India, ahova a világ számos országából érkeznek a gyógyulást kereső betegek. Az izraeliek emellett a Fülöp-szigetekre és Törökországba utaznak a leggyakrabban, utóbbiba a szegényebb balkáni exszocialista államokból - a beszámolók szerint főleg Romániából és Moldovából - toboroznak donorokat. A gazdag arabok az iraki háború kitöréséig elsősorban Bagdadba jártak, nigériai orvosok dél-afrikai donoroktól származó szerveket kínálnak, New Yorkban pedig orosz emigránsok szolgálnak transzplantációs forrásként. A piac működik, annak dacára, hogy az Egyesült Államokban például egy 1984-es törvény alapján akár 50 ezer dollár pénzbüntetést és öt évig terjedő börtönt is kiszabhatnak arra, akire rábizonyítják, hogy emberi szervet adott vagy vett pénzért.

Megjelentek olyan nézetek is, amelyek szerint a feketepiacot legalizálni kellene, kiiktatva a haszon oroszlánrészét zsebre vágó, a donorokkal gyakran felelőtlenül bánó közvetítőket, és megbízhatóbbá tenni a szervátadásra jelentkezők egészségügyi szűrését. Brit orvosi körökben hatalmas felzúdulás fogadta, amikor három éve Nadey Hakim, a Királyi Orvosi Társaság transzplantációs bizottságának elnöke azt javasolta, hogy legalizálják az emberi szervek értékesítését. A The Lancet című brit orvosi szaklapban pedig négy ország nyolc doktora azzal érvelt, hogy ha a gazdagoknak szabadságában áll életveszélyes extrém sportokat űzni, mások magas fizetésért nagy kockázatú munkát vállalhatnak, akkor a szegények miért ne válhatnának meg - szerintük - kevesebb rizikóval a veséjüktől, főleg hogy az érte kapott pénzen alapvetően változtathatnának saját vagy családjuk életén.

A tabut megtörve, emberi és közgazdasági szempontokat egyaránt figyelembe véve, törvényesítsék az élők által fölajánlott vesék eladását - javasolta idén februárban két amerikai orvos is a Kidney International című szakmai folyóiratban. Modelljük szerint a donorok 40 ezer dollárt kapnának veséjükért, s a pénzt a dialízisköltségek csökkenéséből teremtenék elő. Kollégáik által vehemensen vitatott érvelésük szerint a vese értékesítése hasonlít ahhoz, mint amikor valaki béranyaságot vállal, spermiumot vagy petesejtet szolgáltat pénzért.

Az amerikai orvosszövetség elképzelhetőnek tartja azt is, hogy ha valaki engedélyezi szervei halála utáni felhasználását, akkor segítséget kaphasson temetési költségei finanszírozásához. Köztes - a közvetlen fizetség etikai problémáját megkerülő - megoldást választott az USA Wisconsin állama, ahol az élő szervdonorok, költségeik fedezésére és kiesett jövedelmük pótlására, 10 ezer dolláros adócsökkentési lehetőséget kaptak.

NAGY GÁBOR