Tatárdúlás, törökdúlás, felszabadúlás: miért nem tudunk máig mit kezdeni a győzelem napjával?
11 perc
2025.05.09. 17:02
2025.05.09. 17:02
A világ nyugati és keleti része is nagy erőkkel készül a náci Németország fölött aratott győzelem 80. évfordulójának megünneplésére, és félreértés ne essék, nekik van is mit ünnepelni rajta, ám itt a két világ közötti fura, egyszerre senki és mindenki földjén, Európa lichthófján nehéz győzelemként megélni a történteket, függetlenül attól, hogy annak idején ki és melyik oldalon vett részt a háborúban.
Még zajlottak a Budapest környéki harcok, a szovjet csapatok a Várból kitört magyar és német erők utolsó fegyverben maradt részeit számolták fel 1945. február 13-án, amikor a fővárosi politikai rendőrségnek még hiteles kinevezési okmánnyal sem rendelkező vezetője, Péter Gábor csellel letartóztatta Demény Pált. Ma már kevesen ismerik Demény nevét, pedig a második világháború alatt a baloldali munkásmozgalomban különutas kommunistaként is népszerűbb ember volt, mint a moszkvai irányvonalat szervilisen követő elvtársai. Demény Pál története igen szimbolikus, hiszen kiderül belőle, hogy
a magukat felszabadítókként ünnepeltető szovjetek csak a parancsaikat szolgaian követő moszkovita csatlósaik számára hozták el a szabadságot, a többiek vagy igazodtak, vagy üldözöttekké váltak.
Cseberből vederbe kerültünk. Ezt egy ideig el lehetett ütni azzal, hogy nem kellett volna megtámadni a Szovjetuniót, ugye és akkor nem jutunk a vesztesek, sőt, a megvetett utolsó csatlós sorsára (a kollektív felelősséget akkoriban könnyen mérték). Ám, ahogy idővel újra tágulni kezdett a világ és lett alkalmunk megfigyelni, mi lett a jussa a többi közép-kelet-európai országnak, amelyek szintén szovjet érdekszférába kerültek, már könnyen láthatóvá vált, hogy nem a múltbéli rossz választásaink következménye az elnyomás, hanem a szovjet rendszer legmélyéről fakadó lényege.
Moszkvában ugyanis, a hírhedt cédulás tárgyalás után (1944 októberében Churchill és Sztálin egy apró papírlapon osztotta fel egymás között Közép-Kelet-Európát) már egyértelmű volt, hogy azokon a területeken, ahol lényegében szabad kezet kaptak a nyugati szövetségesektől, szovjet típusú bábkormányok és politikai rendszerek fognak létrejönni. Mindez innentől kezdve már csak idő kérdése volt. A moszkvai minta bevezetése nem tűrt semmiféle ellenkezést, így már a kérdéses országok megszállásának pillanatában elkezdődött a potenciális ellenállók begyűjtése, ellehetetlenítése vagy megsemmisítése. És ebben semmiféle szempontot nem jelentett, hogy a feketelistára került személyeknek milyen viszonyuk volt korábban a nácikkal.
Az antifasiszta jelző a kommunisták és társutasaik privilégiuma lett.
Szovjet hadifogságban halt meg a német orientációt kezdetektől ellenző Bethlen István gróf, csak úgy, mint a magyar hadbalépés egyik fő felelősének számító Werth Henrik vezérezredes. Senki nem vette a fáradságot arra, hogy különbséget tegyen köztük. Börtönbe került Demény Pál, mert nem Moszkva szájízének megfelelő módon volt kommunista, ugyanott őrizték, ahol a lefogott nyilasokat is.