Kordonbontás: senki sem jött ki jól belőle

© Túry Gergely

A politikában úgy szokott lenni, hogy amit tegnap nevetve utasítunk el, mint bizarr felvetést, az mára virradóra bekövetkezik, holnap pedig már beépül a normalitásba, annak részévé válik. Korábban aligha – még a tavalyi kampányidőszakok legelvetemültebb napjaiban se - gondolta volna bármelyik józanul prognosztizáló elemző, hogy a kormány által felügyelt rendőrhatóság jogsértő módon lezáratja a Parlament előtti teret, a Fidesz vezetői pedig, törvényileg ugyancsak megkérdőjelezhető módon, honatyai immunitásukkal visszaélve,  szétbontják az átjárást lehetetlenné tevő fémkorlátokat. Vagyis egy, törvénytiprás határát súroló intézkedést ugyancsak jogon kívüli eszközökkel próbáltak önhatalmúlag felszámolni. Mindkét oldal a rövid távú belpolitikai haszonszerzés jegyében, a távlati dilemmákkal nem számolva cselekszik.

Az MSZP a dolgot – Mesterházy Attila veretes szóösszetételével élve - „ rendőrszakmai kérdésnek” tekinti, mosván kezeit, hogy nekik ugyan semmi közük a Kossuth tér hermetikus becsomagolásához, az a fővárosi kapitányság vezetésének szuverén döntése volt. Tudjuk, hogy ez porhintés. A BRFK aligha mert volna felvállalni egy ilyen necces döntést a kormány – cinkos szemhunyorítással megspékelt – hallgatólagos támogatása nélkül. Hogy aztán miért jó ez a hatalomnak, arról halványlila segédfogalmunk nincs. A hivatalos indok, miszerint egyéb módon nem biztosítható az Országgyűlés működése, annyira röhejes, hogy még cáfolatra se nagyon méltó. Ha több száz kormányőr és a nagyságrendekkel magasabb létszámban odavezényelhető rendfenntartó képtelen folyamatos elkerítés nélkül megvédeni a törvényhozás épületét néhány tucat (de legrosszabb esetben is pár száz) fegyvertelen – vagy talán házilag készített ütő-és szúrófegyverekkel masírozó – ultrajobbos tüntetővel szemben, akkor itt bizony komoly gondok vannak, amúgy rendőrszakmailag.

Még azt se lehet mondani, hogy ebből így direkt politikai nyeresége lenne a kormánytöbbségnek. Az emberjogi pedigréjű SZDSZ-nek kifejezetten balul sült el a rendpárti keménykedés. Független szabadelvű tekintélyek, intézmények, pl. a Társaság a Szabadságjogokért emiatt a rendőrséget, mint a politika játékszerét bírálja. De a nagyobbik hatalomgyakorló párt is a rövidebbet húzta a rácsokkal körülvett Országház miatt. A pártszempontú haszonelv alapján a szocialisták előnyösebben jöttek volna ki, ha nincs kordonzárlat. És, ha hetven-nyolcvan, baseballütővel, kisbaltával, benzinben pácolt faszénnel ellátott huligán kísérletet tett volna a törvényhozás elfoglalására, elég lett volna szétzavarásukra a vízágyú sugara és néhány könnygáz-és gumilövedék. Kormányunk illetékese lehangolva tárhatná szét kezeit, hogy lám, egyesek meg akarták dönteni az alkotmányos rendet, és tetejébe még igaza is lenne. Mindenki a randalírozókról beszélne, s nem a kordont szidná. De, mint annyi mindent, ezt is sikerült elrontani.

A Fidesz sem lehet igazán büszke magára. Elvi alapon éppúgy nem, mint pragmatikus nézőpontból. Mert egyrészt: ha valakit a rendőrség jogtalanul tartóztat le, akkor sincs jogom képviselőként elfűrészelni az őrszoba cellájának rácsát és sutyiban kiszabadítani, tudván, hogy a foglárok úgysem merészelnek bilincsbe verni. Ez megint csak azt sugallja, hogy a köztisztség viselőjének olyasmit is szabad, amit a poros fülű, mezei átlagpolgárnak nem. Ugyanis aligha lehetnek kétségeink: ha egy parlamenti sarzsi nélküli radikáljobbos közkatona próbálta volna bontani a záróelemeket, hátracsavart-összebéklyózott kézzel hurcolják végig a flaszteren.

És vajon a gyakorlati voksvadászat szempontjából mire jutott ezzel Orbán Viktor? Azok, akik eddig – dacára a megszorításoknak - nem pártoltak el a koalíciótól, azok a mostani, kétségtelenül flottul lebonyolított akció hatására sem igen fognak. A bizonytalanokat szociális protestkampánnyal, jóléti demagógiával lehet átcsábítani, nem pedig ilyen, tradíciókkal szerencsére nem rendelkező joghézagos gerillaakcióval. Úgy tűnik, a Fideszben szilárdulóban van az öncélú cselekvés voluntarista ellenzéki taktikája (miközben a koalíció a kommunikáció mindenhatóságában hisz, és a a hibákat a rossz nyilvánosságkezelés számlájára írja). A margó felé nyitott, középre zárt szövetségi politika ez.

Az események mindkét pólust az irracionalitás, az egyoldalú szimbolikus-retorikai politizálás holtsávja felé tolják. Ha más nem, a politikaundor felívelő és a szavazási hajlandóság lesüllyedő mutatónak jeges zuhanya remélhetőleg észre téríti őket.