Magatehetetlenség

„Önözni is fogom magukat és magázni is fogom önöket, de egyiket se vegyék sértésnek, válasszák ki, amelyik tetszik.” Ha ekképp fordul új diákjaihoz Kiss Jenő akadémikus, az ELTE magyar nyelvtudományi és finnugor intézetének tanára, a magyar megszólítások egyik szakértője, akkor másnak sincs oka röstelkednie vagy éppen bántó szándékra gyanakodnia, ha ő vagy beszélgetőtársa bizonytalan a „maga” és az „ön” használatában. Márpedig e tanácstalanság miatt manapság terjedni látszik a megszólítás nélküli párbeszéd.

„A fiatalok nem tanulnak meg magázódni” – erősíti meg feltételezésünket Fejes László nyelvész, a Nyelv és Tudomány (nyest.hu) portál egyik felelős szerkesztője. Ez lehet a magyarázata az olyan, udvariasnak szánt, ám a jól bevált „kérem” vagy „legyen szíves” fordulatokat zavartan kerülő mondatoknak, mint például: „itt kellene aláírni”. Hasonló a megszokott udvariassági formulákat megkerülő „Kaphatnék egy pohár vizet?” típusú kérés. Ennek hátteréről még szakmai körökben sincs egyetértés. Az idősebb Kiss finomkodásnak tartja, ám amikor az ifjabb Fejest kérdeztük, ő előzékeny megoldásnak vélte ezt, mert a megszólított nem érzékeli felszólításként.

A magázás, az önözés, sőt a tetszikezés közötti kényes vagy akár kínos választás elkerülését szolgálhatja a tegeződés is. Legalábbis az olyan alkalmi találkozásoknál, mint boltban, benzinkútnál, étteremben – mondja Reményi Andrea Ágnes, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, a nyelvhasználatot társadalmi szemszögből vizsgáló szociolingvisztika művelője. Ilyen esetekben a megszólítás sok szempontja közül szinte az életkor az egyetlen, amely könnyen megállapítható, ezért fogadják a nagyvonalú becsléssel hasonló korúnak látszó betérőket az alkalmazottak sziával vagy hellóval. Az ilyen esetekből azonban nem lehet általánosítani. A tegeződés terjedéséről a megkérdezett szakértők nem tudnak felméréseket idézni, sőt Kiss Jenő és Sándor Klára szociolingvista, a Szegedi Tudományegyetem docense egybehangzóan azt állítják, hogy diákjaik körében nemhogy visszaszorulna, hanem kissé még terjed is a magázódás.

A legnagyobb zavart a „maga” és az „ön” közötti választás okozza, mert több felfogás él egymás mellett. Reformkori bevezetése óta őrzi ugyan tisztelettudó hangulatát az „ön”, sokan azonban túl távolságtartónak, ridegnek találják. A „maga” hagyományosan általános megszólítás – elsősorban falun, de a határon túl, például a Vajdaságban is –, viszont többen lekezelőnek, vidékiesnek tartják, esetleg úgy vélik, hogy alacsonyabb státusú embereknek jár ki. Fejes durvának és udvariatlannak érzi a „maga” használatát az önözéshez képest, de hozzáteszi: „a szavak jelentését nem szótárból tanuljuk, hanem a körülöttünk élőktől halljuk, így ugyanannak a szónak többféle értelme vagy hangulata lehet”.

Visszaszorulóban látta a „maga” használatát 2002-ben közzétett, nagy adatgyűjtésre épülő tanulmányában Domonkosi Ágnes, az Eszterházy Károly Főiskola tanára, mondván: „kizárólag egyenrangú partnerek bizalmas viszonyában, illetve aszimmetrikus viszonylatban a fölérendelt fél részéről használva nem számít sértőnek, a legfiatalabb korosztály számára viszont az ilyen típusú viszonyokban teljesen elfogadottá vált a kölcsönös tegeződés”. 2002 óta is érzékelhetők ezek a lassú, hullámokban ható változások – mondta Domonkosi, – „a »maga« bizonytalan stílusértéke miatt a fiatalabb korosztályokban erős törekvés érzékelhető az elkerülésére, az ön viszont, bár semlegesedik, korántsem tekinthető általános nemtegező névmásnak”.