"Volt vagy ezer ilyen település, ahol tömegmészárlás történt"

A Nobel-díjas osztrák író, Elfriede Jelinek darabjának címe Rohonc, avagy az öldöklő angyal. Ennek magyarországi ősbemutatójával nyílt meg hivatalosan is április 29-én a Tesla Budapest Kulturális Központ Teátruma.

A darab a magyar határhoz közeli, burgenlandi Rechnitz, akkori nevén, Rohonc kastélyában játszódik 1945 márciusának végén. Húsvét előtt, virágvasárnap előestéjén Batthyány-Thyssen-Bornemisza Margit grófnő nagy bált rendezett a körzet náci előkelőségeinek a tiszteletére.

Jelenet Elfriede Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal! című tragikomédiájának próbáján

MTI / Kallos Bea

Valamikor éjjel, „az estély fénypontjaként” elővezették a közeli pajtából, és lemészárolták azt a 180 csontsovány, összefagyott, munkaszolgálatos zsidót, akiket a Hitler által kigondolt védvonal építésére hurcoltak oda Magyarországról. A kastély pincéjéből kivezényeltek 20 másik munkaszolgálatost, velük elföldeltették a szerencsétleneket, majd őket is legyilkolták, aztán felgyújtották a kastélyt, és külföldre menekültek.

A történtekért senkit nem vontak felelősségre, Batthyány Margit Svájcban élt jó módban, de hosszabb-rövidebb időt töltött Rohoncon is. A Batthyányiak a történtek miatt nem akartak tudni róla.1989-ben bekövetkezett halálakor a családi kriptába se engedték eltemetni.

A darabot Európa számos országában bemutatták már, az előadások mindenhol szenvedélyes vitákat váltottak ki.

Nem könnyű, nyári vígjátékról van szó. Ezzel nyitni egy színházat meglehetősen kockázatos vállalás. Vas-Zoltán Iván rendező, aki egyben a Tesla Teátrum művészeti vezetője tudatosan választotta Jelinek művét: „Itt vagyunk a Kazinczy utcában, a zsidó negyed, az egykori gettó területének közepén. Úgy gondoltam, egy olyan előadást kellene létrehozni, amely kötődik a helyhez, a hely szelleméhez, és maga a darab is unikális. Ez egy nagyon nehéz darab, valóban istenkísértés megrendezni, de a szöveg erősen teátrális, egy felkavaró erejű látomás, és hiszek abban, hogy meg tudja érinteni a nézőket.”

2009-ben a Münchner Kammerspiele játszotta Budapesten Jelinek művét. Akkoriban Halasi Zoltán író, műfordító már javában dolgozott az osztrák szerző darabjához hasonló kérdéseket boncolgató könyvén, amely végül 2014-ben, Út az üres éghez címmel jelent meg. Otthonos terepen mozgott hát, amikor a müncheni társulat vendégjátékához kapcsolódva lefordította a Rohoncot. Ebben az osztrákok második világháborúban játszott szerepéről van szó, nem csoda, hogy számunkra sem ismeretlenek a dilemmák, a „történelmi pakk”, amelyről Jelinek beszél a darabban.

MTI / Kallos Bea

„Jelinek fantasztikus nyelvtehetség, egy igazi nyelvzenész” – mondja Halasi. „Ettől jók a szövegei, amelyek bizony fájdalmasak, és ez nem véletlen: ha egy író a lényeghez nyúl, akkor az mindig fáj. Ez a darab megmutatja a gyűlölet újra meg újra feltámadó struktúráit, amelyek rendkívüli erővel szövik át az emberek mindennapi életét, akár akarjuk, akár nem. A múlt továbbra is hat – akkor is, ha nem akarunk tudomást venni róla.”

Mindig tanulságos megfigyelni, ki hogy reagál, viselkedik nagy változások idején, amikor hirtelen bizonytalan lesz minden, vagy elszabadulnak az indulatok. A háború utolsó hónapjaiban, Ausztriában, egy karnyújtásnyira a magyar határtól a polgári lakosságot bevonták a katonai védelembe: erődítményeket kellett építeniük, és úgynevezett Volkssturm-milíciákba sorozták be a fegyverre fogható, 16 évesnél idősebb férfiakat. A milíciák a magyar munkaszolgálatosok Mauthausenba tartó halálmeneteit kísérték, és időnként sokallva a létszámot, ritkítottak a sorokon. Mindezzel – és ez a darab központi kérdése – utólag el kell számolni. Halasi Zoltánt is ez foglalkoztatja a legjobban.

„Ezek az emberek nem voltak katonák, nem jártak a fronton, de az utolsó pillanatban fegyvert kaptak a kezükbe, amellyel egy dolgot lehet csinálni: ölni. Nem szabad elfelejteni, hogy néhány hónapról van csak szó a háború végén, 1944 novemberétől 45 májusáig. Határterületen vagyunk, időben és térben egyaránt: ez a senki földje. Nem lehet tudni, hogy kié lesz a hatalom, kik lesznek az új urak. Mi csak tanúk vagyunk, mi nem csináltunk semmit, csak láttuk, sőt még azt sem, csak hallottuk, hogy mi történt – magyarázzák a hírnökök a darabban. Na de akkor ki az elkövető? A grófnő, a szeretője, a társaság, mindenki a falubelieken kívül. És ez a falu szimbolikus: a Balti-tengertől az Adriáig volt vagy ezer ilyen település, ahol tömegmészárlás történt.”

MTI / Kallos Bea

”Mindenki nem lehet áldozat, valakinek, tettesnek is kell lennie” – írja Jelinek. 1945 után sokat vizsgálódtak a területen, akkor még a sírok is megvoltak, a szovjet fennhatóság alatt térképek is készültek róluk, de később nyoma veszett a térképeknek. Az nyilvánvaló, hogy a falu lakossága pontosan tudta, hol vannak a sírok, de nem akart beszélni róla. Mára a történet részleteit a feledés jótékony homálya fedi.

„A felejtés 49/50-től hivatalos programmá lett, nemcsak Ausztriában, hanem Németországban is” – magyarázza Halasi. „A 60-as években, az Eichmann-per után indult el újra valami, legalábbis Németországban. A hivatalos dokumentálás és a civil emlékezet mintha összefogott volna, hogy ne derüljön ki semmi.”

Halasi szerint ez nagyon is beleillik abba, hogy a túlélni és felejteni akaró Ausztria sajátos pozíciót vívott ki magának még 44-ben: ők voltak az első áldozat. Semmit sem önként csináltak, Hitler műve volt minden.

Ez persze átvezet a lelkiismeret és a felelősség kérdéséhez. „Senki nem mondhatja magáról, hogy én csupán áldozat vagyok. És a leszármazottak, bárkinek a leszármazottai nem szívesen néznek ezzel szembe. Ez érthető, de az már nem, hogy nem is akarnak tudni róla. Arra nem lehet büszkének lenni, hogy én csak előre nézek. Ez olyan, mintha valaki le akarná vágni magáról az árnyékát. Ilyen nincs, az ember – de a közösség is – fényből és árnyékból áll. Ez a kettő mindig együtt jár” – véli az író, műfordító.

Egy kollektív pszichózisnak – felelősségáthárításnak és felejteni akarásnak – a következménye az a kép, hogy az egyik oldalon szadista vérengzők álltak, a másikon pedig birkák mentek a vágóhídra. Ennek az állandó újramesélésével egy tapodtat sem jutunk közelebb a lényeghez. Sokkal eredményesebb, ha belülről próbáljuk megvizsgálni azt a folyamatot, ahogy mindkét oldalon, persze egészen más szerepet alakítva, belecsúsztak abba, ami végül történt.

MTI / Kallos Bea

Nagyon fontos belátni, hogy a történelem kollektív szerzemény, mindig együtt csináljuk – húzza alá Halasi. „Az európai kultúra hozta létre azt a megoldási technikát, hogy egy bizonyos népcsoportot ezért vagy azért ki kell irtani. A zsidógyűlöletet sem 1939-ben találták ki, ez sajnos az emberiség kollektív archetípusai közé tartozik.”

Ha valaki magas pozícióban van, annak nyilván nagyobb a felelőssége is, de a többi ember is – így vagy úgy – szerepet játszik abban, hogy ki kerül hatalomra. A felelősségben – a gyerekek kivételével – mindannyian osztozunk.