Másodszor is leomlott a berlini fal: az AfD cseppet sem meglepő szereplése

„It’s the economy, stupid!”

Bill Clinton híressé vált szavai a gazdasági teljesítmény szerepéről a választási eredmények alakulásában talán sosem álltak oly távol a valóságtól, még sosem bizonyultak olyan kevéssé meghatározónak, mint a múlt vasárnapi Bundestag-választások esetében.

A német gazdaság ugyanis nem csak a közgazdaságtudományi kutatóintézetek adatai, hanem a választópolgárok megítélése szerint is kimagaslóan teljesített a nagykoalíciós kormányzás elmúlt négy éve során. Az infratest dimap közvélemény-kutató cég felmérése szerint a német választópolgárok 84%-a volt elégedett az ország gazdasági helyzetével. 51 százalékuk összességében a nagykoalíció teljesítményét is pozitívan értékelte, sőt a demokrácia állapotát is jónak minősítette a németek többsége.

Ezzel szemben a hivatalos választási eredmények új lapokat nyitottak a Német Szövetségi Köztársaság politikatörténetében. Angela Merkel kancellári pozíciója ugyan nem került veszélybe, de a nagykoalíció mindkét pártja számára támogatottságuk történelmi mélypontját jelezték a választási eredmények.

• A 32,9%-ot elérő Kereszténydemokrata Unió (CDU) bajor testvérpártjával együtt 8,9 százalékpontnyi szavazattal kapott kevesebbet, mint 2013-ban.
• A szociáldemokraták 20,5 százaléknyi eredménye 5,2 százalékpontos visszaesést jelentett.
• Az AfD 12,6%-kal a harmadik legnagyobb Bundestag-frakcióként kezdhet neki első szövetségi parlamenti ciklusának.
• A kis pártok – a liberális FDP, a Zöldek és a baloldali Die Linke – is kivétel nélkül növelni tudták a támogatottságukat, ami az FDP számára négy év parlamenten kívüli vegetálás után a Bundestagba való visszatérést is jelentette.
• Hat frakció, valamint a CDU és a CSU kettőse miatt hét párt az ötvenes évek óta nem koptatta a Bundestag széksorait.

Magától értetődően adódik tehát a kérdés, hogy mi állhat a politika mélyrétegeiben végbement tektonikus átalakulás mögött, amit a felszínen egyelőre részben elkendőz Merkel kancellárságának kontinuitása.

„It’s the fear, stupid”

A nyugati demokráciákat az utóbbi években megrengető populista kihívással kapcsolatban örökös vita elemzői körökben, hogy azt elsősorban szociális és gazdasági okok, a mobilitási csatornák bezárulása és a szociális biztonság hiánya táplálják-e, vagy inkább a globalizáció kulturális és társadalmi hatásaira adott, a nemzeti keretekbe történő bezárkózási vágyat megjelenítő, identitásalapú politikai válasznak tekinthető-e. A német választás eredményei egyértelműen az utóbbi magyarázat melletti állásfoglalásként értelmezhetőek.

MTI / AP / Federico Gambarini

A fent már idézett infratest dimap adatai alapján a választópolgárok túlnyomó része úgy érezte, hogy a nagykoalíció pártjai nem vették elég komolyan az aggodalmaikat és félelmeiket.

• A németek 70 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a menekültválság következtében az országba áramló nagyszámú menedékkérő miatt csökkenhet a társadalom összetartó ereje,
• kétharmaduk szerint tartani lehet a bűnözés nagyarányú terjedésétől,
• és majdnem minden második német szerint túl nagy befolyásra tehet szert az iszlám Németországban.
• Ugyancsak majdnem minden második választópolgár szerint e kérdésekben az AfD sokkal fogékonyabb volt az állampolgárok attitűdjeire, mint a kormánykoalíció pártjai.

Mint a számokból látható, e félelmek egyébként a CDU és az SPD szavazótáborának jelentős részére is jellemzőek. Szeptember 24-én a technokrata jó kormányzás eszméje, az elmúlt négy év racionális és eredményorientált kormánypolitikája szenvedett el jelentős veszteségeket a társadalom kulturális- és identitásalapú diffúz félelmeivel szemben.

Ezen a lencsén keresztül értelmezhető az SPD és személy szerint Martin Schulz kudarca is. A társadalmi igazságosság köré felépített, konkrét oktatás-, foglalkoztatás- és nyugdíjpolitikai ígéretekkel operáló választási programja a német társadalom objektív problémáit vette célkeresztbe, csak éppen nem volt rá kereslet a választópolgárok részéről, akik nem a szociális, hanem a politika identitásdimenziójában látták a megoldandó problémák javarészét. Schulz teljes joggal húzta ismételten alá, hogy a CDU és az SPD programja nem összemosható, hiszen gazdasági és szociális kérdésekben teljesen eltérő elképzeléseket képviselnek.

Mégis, a választók számára ezek a különbségek nem voltak mérvadóak, mert a többségük számára lényegi ügyekben, mint a menekültválság, vagy a kriminalitás kérdése, Merkel és a szociáldemokraták között tényleges egyetértés uralkodott. Ez a jelenség ad magyarázatott az SPD önképe és társadalmi megítélése közötti egyre jelentősebb eltérésre is. Martin Schulz azért is őrizhette meg komolyabb nehézségek vagy belső ellenállás nélkül pártelnöki pozícióját, mert az SPD tagsága valóban úgy véli, hogy Schulz megjelenése felrázta a pártot és megerősítette, karakteresebbé tette pozícióját olyan kérdésekben, amik a párttagság számára a szociáldemokrata identitás és az SPD politikai missziójának a lényegét jelenítik meg.

MTI / EPA / Friedemann Vogel

Ezzel szemben az infratest dimap által megkérdezett választók 66 százaléka szerint az SPD nem tudta a szükséges mértékben Angela Merkellel szemben meghatározni és felépíteni önmagát, továbbá 59%-uk nem tartotta kellően meggyőzőnek Schulzot, és nem tudta megállapítani, hogy végeredményben milyen politikát kívánna az SPD képviselni a választások után.

Nincs, ki nevetne a végén…

A fentiek alapján joggal lehetne levonni a következtetést, hogy a választási eredmények Merkel konzervatív belső ellenzékének, emblematikusan is a bajor CSU-nak és elnökének, Horst Seehofernek az álláspontját igazolták, aki 2015 nyarától, a menekültválság első napjaitól kezdve a beáramló menedékkérők számának csökkentése, a szabályok szigorítása, a határok lezárása, illetőleg a visszatoloncolások felgyorsítása mellett érvelt. Ez a következtetés azonban hamisnak bizonyulna, a valóságban ugyanis nem ez a helyzet. A CSU ugyancsak történelmi mélyponton teljesített, 38,8 százalékos eredményével fennállása óta először nem sikerült átlépnie a 40 százalékos szintet. A visszaesés 2013-hoz képest majd 11 százalékpontot tett ki, a legnagyobbat az összes párt közül.

Franz-Josef Strauss, a bajor Keresztényszociális Unió egyik alapító atyja, 1961 és 1968 között 27 éven át a párt elnöke, egyszer úgy fogalmazta meg a CSU küldetését a bajor és német politikai térben, hogy

tőle jobbra csak a fal lehet.

Az AfD 12 százalék feletti bajorországi eredményei alapján azonban szinte biztosra vehető, hogy nem csak a Bundestagba, de a 2018-as bajor tartományi választások során a müncheni tartományi parlamentbe is beköltözik a szélsőjobboldali párt. Vagyis a CSU esete egy újabb bizonyíték arra, hogy nem lehetséges a (szélsőjobboldali) populizmus feltartóztatása azáltal, hogy jobboldali-konzervatív centrumpártok átveszik a populista program és retorikai eszköztár egyes elemeit. Ez ugyanis a brit, francia és német példák alapján csak a populista erők elfogadottságának és támogatásának a növekedéséhez vezet, vagy ahhoz, hogy maga a korábbi jobbközép párt is fokozatosan átlép a szélsőjobboldali politikai mezőbe, mint ezt a magyar kormányzó párt esetében láthattuk.

Az AfD és mások által képviselt populizmus nem pusztán az idegengyűlöletre és a kirekesztésre épít, de nagymértékben az elitellenességre és magával a liberális demokrácia politikai rendszerével szembeni diffúz ellenzékiségre is. E két elem kölcsönösen erősíti és teszi elfogadhatóvá egymást számos választópolgár szemében. A CSU azonban nyilvánvaló módon a fennálló politikai rendszer és kormányzó elit szerves része, így sosem lehet képes oly mértékben kiaknázni a kulturális bezárkózás és az idegengyűlölet programjában, a másokkal szembeni negatív identitásképzésben megbúvó lehetőségeket, mint a protesztpárt AfD.

A tény, hogy az Alternatíva Németországért (AfD) az ország második világháború utáni történetében először szélsőjobboldali pártként bejutott a német szövetségi törvényhozásba, és ott rögtön a harmadik legnagyobb frakciót alapíthatja, földindulásként rázta meg a német politikát. Ám ez – hangozzon bármilyen furcsán – sem váratlan fejleménynek nem tekinthető, sem pedig túlértékelni nem érdemes. Bármennyire is szomorú a fenti tény, ha egy, vagy másfél évvel ezelőtt rendezték volna a Bundestag-választásokat, az AfD könnyedén elérhette volna a 15-17 százalékos szintet is.

Angela Merkel plakátját váltja az AfD plakátja

AFP / John Macdougall

Ugyan voltak mélypontok, mint pl. ez év július-augusztusában, amikor az AfD a 7-8 százalékos sávban mozgott, az utóbbi két-három hétben minden jelentősebb közvélemény-kutató cég 11-13 százalék közé mérte. Az AfD-szavazók nem rejtőzködnek többé, a választási eredményeket a CDU/CSU kivételével minden párt esetében jól prognosztizálták a közvélemény-kutatók. Sőt, a kereszténydemokraták rossz szereplése is jórészt a biztosra vett győzelem demobilizáló hatásának volt betudható. Vagyis nem lehet meglepetésfaktorról beszélni az AfD esetében. És bármilyen megrázó is a szélsőjobboldal 12,6 százalékos támogatottsága, ezzel az eredménnyel Németország messze elmarad Franciaország, Ausztria, Lengyelország vagy akár Magyarország hasonló értékei mögött.

Ráadásul még két tényező is tovább árnyalja az AfD jelentette politikai veszélyt. Egyrészt a párt belső kohéziója. A történelmi győzelem másnapján, hétfő reggel az AfD már egy potenciális pártszakadás lehetőségére ébredt. Frauke Petry, a párt első számú arca, társelnöke, a három egyéni választókerületi mandátum egyikének tulajdonosa, az AfD-elnökség sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy nem a párt frakciójában, hanem azon kívül tervez a Bundestagban politizálni, mivel egyes párttársai szélsőjobboldali megnyilvánulásai miatt nem lehetséges egy szeriőz, kormányképes konzervatív erővé formálni a pártot a jelen körülmények között. Hogy hány jövendő AfD-s Bundestag-képviselő fog vele tartani, az kérdéses, de hétfőn két tartományi parlament frakciójában már akadtak követői.

A párt kettészakadását jó eséllyel csak gyorsítani fogja, hogy a radikális szárny egyik vezéralakja, Alexander Gauland a választások után valódi retorikai ámokfutásba kezdett. Vasárnap este ugyanis azt állította a jövendő AfD-frakció politikai programjának középpontjába, hogy „vadásszon Angela Merkelre”, majd hétfőn megkérdőjelezte, hogy a német külpolitikának valóban ragaszkodnia kell-e Izrael államiságának a támogatásához és elismeréséhez. A szédületes iramban megkezdett retorikai és tartalmi tabudöntés után nem meglepő, hogy jó pár újság és közvélemény-kutató cég vasárnapról hétfőre barnával kezdte el jelölni az AfD-t az eddig használt kék szín helyett.

Ugyanakkor bármilyen gyorsan vetkőzi is le a német szélsőjobb az eddig magára erőltetett önkontrollt, a XX. század traumája következtében a német társadalom egyedülálló módon kialakult történelmi önreflexiós képessége, a magukra vonatkoztatott áldozati narratíva tarthatatlansága, továbbá a német nemzet által elkövetett bűnök megkérdőjelezhetetlen tudata nyomán az AfD és a szélsőjobboldali-populizmus társadalmi bázisa jóval lehatároltabb, mint sok más európai országban. Számos példát lehetne felhozni arra, hogy a tudatos múltfeldolgozás hiánya, a saját történelmi felelősség elhárítása, az áldozati narratíva szinte kizárólagossá válása kéz a kézben jár a társadalom infantilizálódásával és a szélsőjobboldali erők térnyerésével. Németországban, legalábbis annak egykori nyugati felében, egyelőre még biztosan nem ez a helyzet.

A szerző politológus, a berlini Humboldt Egyetem oktatója.