Demográfiai zsákutca: kevesebb gyerek született, mint a baloldal nyolc éve alatt

Aki az utóbbi két parlamenti ciklusban megszületett csecsemők számát összeveti az azt megelőző két (szociálliberális) ciklusban megérkezett újszülöttekével, azt is láthatja, hogy a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején összesen 771 ezer kicsit hozott itthon a gólya, míg az illiberális demokrácia ugyanilyen hosszú első két kormányzati etapjában ennél 45-46 ezerrel kevesebbet. 2002 és 2010 között akadt egyébként olyan esztendő – konkrétan a 2006-os –, amikor pár tucat híján százezer gyerek sírt fel a hazai szülészeteken (a pontos adat 99 871 fő), míg a mostani dekádban a 2016-ban regisztrált 93 063 fős újszülöttlétszám számít az éves maximumnak. Ami végül a halálozási adatokat is magában foglaló úgynevezett természetes népmozgalmi folyamatokat illeti, a baloldal eddigi utolsó nyolc éve alatt (2003–2010) összesen 289 ezerrel zuhant Magyarország lélekszáma, míg a legutóbbi hasonló periódus alatt 307 ezerrel.

Mi az oka, hogy a demográfiai kérdéseknek kisebb jelentőséget tulajdonító, s a polgárok hálószobájától köztudottan távolságot tartó MSZP–SZDSZ-kabinetek működése idején több gyerek jött világra, mint az élve születések alakulását árgus szemekkel figyelő, sőt azt nemzetstratégiai kérdésnek tekintő Orbán-adminisztrációk idején? S hogyan van az, hogy az összességében több száz milliárd forintnyi családi adókedvezmények és egyéb intézkedések dacára a kisbabáknak – a kormányfő várakozása ellenére – mégsem támad kedvük nagyobb számban megszületni idehaza?

Ennek az évtizednek az egyik negatív demográfiai fejleménye vitathatatlanul az, hogy a termékeny korban lévő nők gyors megfogyatkozásával – a Ratkó-unokák középkorúvá válásával – szükségszerűen szűkült a potenciális édesanyák köre. A családok által vállalt gyerekek száma az utóbbi időben érzékelhetően emelkedett ugyan itthon (a 2003–2010 közötti termékenységi index alapján száz szülőképes korú nő átlagosan 130 gyereket vállalt élete során, az utóbbi években viszont már 144–149 között volt e mutató), összességében mégsem jött több csecsemő a világra, mint az évezred első dekádjában – sőt. A hazai népesedési folyamatok szempontjából ugyancsak súlyos érvágásnak számít az, hogy a húszas-harmincas korosztály közel tíz százaléka ma már külföldön él, így nemritkán Németországban, az Egyesült Királyságban és máshol születnek meg az utódaik (őket nem regisztrálják a hazai élve születési statisztikák).

Azok a radikális változások, amelyek látványosan módosították az utóbbi évtizedekben a fiatal korosztályok életstratégiáját, az Orbán-adminisztrációk idején továbbra is érvényesek maradtak. Ennek nyomán nemcsak az első gyerekek születése tolódik át gyakorta bőven a szülők harmincas éveire, hanem sok nő eleve ki is fut a szülőképes korból. Egy-két évtizeddel a korábban tipikusnak számító kétgyerekes családmodell „bukása” után a demográfusok egy része újabban már attól tart, hogy a fiatalabb generációk pályafutása során az egyik lehetséges mintává hovatovább a gyermektelen családtípus válhat, pedig ez nemrég még a széles körben elutasított életformák közé tartozott itthon.

Az utóbbi évek kormányzati milliárdjai mindeddig arra voltak végül is elegendőek, hogy 90 ezer körüli szinten tartsák idehaza az évente világra jött újszülöttek számát. Az állami támogatások növelése nélkül ennek az évtizednek a végére egyes prognózisok szerint 20-30 százalékkal – 72 ezer főre – is csökkenhetett volna a legfiatalabb évjárat tagjainak a létszáma az ezredfordulóhoz képest. Az egészségesnek mondott demográfiai szerkezet eléréséhez ugyanakkor elvileg 140–150 ezer gyereknek kellene évente megszületnie Magyarországon, 50–60 ezer fővel többnek, mint ma.