Péterfy Gergely: A költő halálára – búcsú Térey Jánostól

Teljesen mindegy, mit írok, mert úgyis meghalt. Szívből most csak káromkodni tudok, káromolni Istent, meg ezt a hazát, amely tönkretette, káromolni a teremtést, úgy, ahogy van, gyalázni ezt a groteszk világot, hogy Facebookon olvassuk egymás halálhírét és kommentben búcsúzunk.

Amikor megismertem, 19 éves volt, én ifjú szerkesztő a Törökfürdőnél, ő ifjú szerző, és az első perctől tudtuk, hogy betoppant A költő. Mindenestül költő volt, személyes sorsával, terhelt felmenőivel, kínlódó debreceni gyerekkorával, filléres gondjaival, kétségbeesett eleganciájával, zakóival és nyakkendőivel, szerepeivel, amelyekkel öntudatosan kikövetelte magának, ami a tehetségnek jár. Tudtuk, hogy a nemzedékünkben ő a Költő, ő most Horatius és Dante, ő most Berzsenyi és József Attila, és ennek megfelelő tisztelettel bántunk vele.

Fazekas István

Nem akarnok és önjelölt vátesz volt, ő költőnek született, ez teljesen egyértelmű volt. Engedelmesen hajlott kezében a nyelv, úgy pofozta, csűrte-csavarta, ahogy a kedve tartotta, érezte a költészet, e varázstalanított világban az egyetlen mágikusnak megmaradt erő minden varázsigéjét. Az intuíciót mindig meg tudta szűrni a műveltségen, engedelmesen gördültek elé a szavak, meg tudta nyitni a magyar legősibb rétegeit, és parádésan keverte az újjal. Élvezet és ünnep volt minden vele töltött perc, mert az ember mindig az Örök Költővel beszélt; ő volt a bizonyíték arra, hogy ha van is idő, nincsen mégsem. Az első pillanattól kezdve a saját hangján szólalt meg, a nyelvből összetéveszthetetlen Térey-hangot kalapált, és ezt a fegyvert forgatta aztán sikerrel 48 éves koráig.

Az első verseitől kezdve önazonos volt, megszólalni is versben szólalt meg, mindegy, hogy sztorit mesélt, kritikát mondott, színdarabot elemzett, vagy csak odavetett egy fanyar poént. Pengeszáját mindig keserű mosolyra húzta, mint aki tudja, hogy úgyis minden mindegy, úgyis ez van, megírja az ember, amit meg kell, aztán lelép. Nem nagy ügy, mindazonáltal iszonyatos és tragikus.

Fülöp Máté

Volt egy közös poénunk, már nem tudom, melyik kocsmázás alkalmával gyártottuk – a költők későn fekszenek és korán halnak. Milyen igaz – errefelé, a mi borzalmas Közép-Kelet Európánkban meg pláne. Jánost a hajlamai egy polgári lét felé húzták, úgy gondolta – teljes joggal –, hogy a tehetségének kijár a jó öltöny, a budai lakás, a vasárnapi istentisztelet, a nyájas olvasó, a fagylalt a családdal a Krisztinán. Hívő volt és konzervatív egy olyan világban, amely sem a konzervativizmusról, sem a kereszténységről nem tud immár semmit, sőt, attól borzad csak igazán. Egy olyan világ díszleteit építette maga köré, amely – és ezt is pontosan tudta – már réges-régen összeomlott.

Úgy akart élni, ahogy az a tehetségének kijárt volna egy olyan világban, amilyet pályája elején még lehetségesnek tartott. Gyilkosa az a világ lett, amely lehetetlenné tette, hogy rangjához méltóan tudjon élni. Úgy halt meg Budán, mint kedves elődei és barátai, Kosztolányi vagy Krúdy, remélhetőleg azzal a tudattal, hogy elvégezte, amit el lehetett. A szíve vitte el.

Facebook / Bach Máté