Pofon járt a pesti fiatalembernek, aki nem vette le a kalapját a máriabesnyői zarándokok előtt

Régi újságokat nemcsak azért érdemes böngészni, mert jelen időben írnak azokról az eseményekről, amelyekre ma már történelemként tekintünk, hanem azért is, mert a hétköznapok történéseiből sokat megtudhatunk arról, hogyan éltek és gondolkodtak az emberek évtizedekkel ezelőtt. Néha pedig úgy érezhetjük, alig változott valami: száz éve is azok a problémák foglalkoztatták az embereket, mint napjainkban. A HVG Százéves újság című sorozata a korabeli cikkekből ad szórakoztató, múltba pillantó sajtószemlét.

A Városligetből közölt 1925. május 21-én olyan riportot Az Est, amiről inkább egy rossz horror jut az ember eszébe, mintsem az önfeledt szórakozás. Az újságíró szerint a vurstli slágere száz éve az „éberszuggesztió” volt. Az egyik mutatványosbódéban próbára tette a Juliska nevű jósnőt, aki bekötött szemmel olvasta le igazolványáról az adatait, miközben a dokumentum az ott álló férje kezében volt. Egy másik pavilonban a „zömök, izmos Sylvia (…) letépi melléről a szoros láncot anélkül, hogy kézzel érintené”, illetve „hanyattfekszik egy táblára, amiből kefesűrűn állnak ki a vasszegek és magára állít három embert, nehezékül”. Az igazán borzongani vágyók azonban „Lajcsikát, a hatéves madárfejű csodagyereket” nézték meg, akiről a tapintatossággal alig vádolható újságíró úgy fogalmazott, hogy „feje hasonlít formában és színben is fehérre ázott tihanyi kecskekörömhöz”, és „fuldokolva kapkod levegőért fakó munkásanyja karjai közt”.

A riporter megszólaltatta a mutatványost is, aki elárulta, hogy „Lajcsikának legfeljebb 1-2 éve van még az életből”, ahogy a „King-Kong” néven mutogatott „kínai óriás” is bármikor belehalhat tüdőbetegségébe. A vállalkozó azonban leginkább arra panaszkodott, hogy mennyi adót kell fizetnie Budapesten, de külföldre nem mehet, mert gyerekei magyar iskolába akarnak járni.

Pedig külföldön, mondja, hasonlíthatatlanul jövedelmezőbb a torzszülöttek mutogatása.

Néma Balaton

Borús hangulatban készültek a nyári szezonra a Balatonnál. „A szállodák és penziók engedtek áraikból, a magánházakban és falvakban tovább virul a nyaralónyúzó ideológia” – írta az 1925. május 6-i újság. A cikk szerint két évvel korábban még „minden árt megfizettek a nyaralni vágyók”, „a borzalmasabb zugot is ki lehetett adni”, rá egy évre azonban „valósággal pányvával kellett fogni a fürdővendéget”, miközben az olasz fürdők és a stájer falvak tele voltak pestiekkel.

A kormány adóelengedéssel igyekezett támogatni a balatoni nyaralást a külföldivel szemben, de számítani lehetett arra, hogy ezt a pénzt a szállásadók nyelik le. Két nappal később Az Est arról írt, hogy elengedik ugyan a balatoni éttermek tízszázalékos luxusadóját, de csak akkor, ha nincs zene. A Balatoni Szövetség ugyan hosszas utánajárással elérte, hogy heti két zenés napot engedélyezzenek adómentesen, de a vendéglősök tudták, hogy ezzel nem sokra mennek, heti két napra ugyanis nem kapnának jó zenekart.