"Óvakodtam attól, hogy belefussak a melegsztorik sztereotípiáiba"
5 perc
2019.10.31. 17:00
A szerelmet, a vágyakozást, a testi vonzalmat a legtermészetesebb dolognak tartja a Szólíts a neveden az amerikai írója, aki szerint mindegy, hogy nőbe vagy férfiba szeretünk bele, a lényeg a személyiség, a kisugárzás, a végzetes vonzerő.
HVG: Mit gondol, hozzájárult a saját neméhez vonzódó tinédzserkorú fiú vívódását ábrázoló, Szólíts a neveden című regényének sikeréhez, hogy nyíltan beszél az azonos neműek rejtett érzelmeiről?
André Aciman: Középkorú, kezdő íróként zsenge próbálkozásnak indult, álmomban sem gondoltam volna, hogy ekkora visszhangja lesz. Az olvasóktól többnyire azt hallottam, hogy régi szerelmek, beteljesületlen vágyakozások, fájdalmas szakítások emléke elevenedett fel bennük a Szólíts a neveden hatására. Sokan megköszönték, hogy helyettük is megfogalmaztam a szégyenérzet, a szemérem, a megbánás kavargásából fakadó belső viharaikat. Tanácstalan apák vallották be nekem, hogy sírtak, mennyire megértő a regénybeli apa a homoszexuális érzelmű fiával.
HVG: Heteroszexuális férfiként mi izgatta a melegszerelemben?
A. A.: Látszólagos véletlenek sorozata hozta meg a kamasz Elio és a huszonéves Oliver szerelmének történetét. A feleségemmel egy évet Olaszországban akartunk tölteni, de nem találtunk megfelelő házat Toscanában. Visszamentünk New Yorkba, és nosztalgiából toszkán tájakat nézegettem. A kezembe került egy Monet-album tele festményekkel a liguriai Bordigheráról. A képek előhívták belőlem egy régi nyár emlékét. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor Alexandriában plátói szerelemre lobbantam egy tizenhét éves fiú iránt. Szerettem volna barátkozni vele, de addig sem jutottunk el, hogy szót váltsunk. Szinte egy láthatatlan kéz vezetett vissza akkori önmagam kusza érzéseihez, vágyódásaihoz, amiből életre kelt Elio, az olasz tinédzser figurája. Banálisnak találtam volna egy hetero kamaszszerelemről írni: annyian feldolgozták már a témát, nem elégedtem meg egy újabb, Kamaszkorom legszebb nyara típusú sztorival.
