Mindenkinek vicces, ha felismeri a szomszédját a filmvásznon
A nevetés napjaink legrelevánsabb momentuma, amely képes levezetni a frusztrációt – állítja a cseh színházi élet egyik legfiatalabb és legsokoldalúbb rendezője. Jirí Havelka egy társasházi lakógyűlés drámáját és komédiáját fésülte össze nagysikerű történetté, amely Lakógyűlés címmel színdarabként fut Prágában, Tulajdonosok címmel pedig filmként több százezer nézőtt vonzott a mozikba. Magyarországon az idei Cseh Filmkarneválon mutatták be. A rendezővel beszélgettünk a művészet által kiváltott testi élményekről, a szocializmus átörökített kapcsolati hálóiról, és az általánosítások csapdáiról.
hvg.hu: A saját tapasztalataiból rekonstruált Tulajdonosok hosszú asztalánál kitartóan vitatkozik a lépcsőház felújításán a rövidlátó nagymama, a háromgyerekes családanya, a nyugdíjas alkoholista és a homoszexuális szlovák bevándorló, miközben a fehérgalléros befektető feltűnés nélkül igyekszik megkaparintani a beépítetlen padlást. Sztereotípiákat látunk a filmvásznon vagy stratégiai játékot űz a nézővel?
Jirí Havelka: A Tulajdonosok egy modellezett szituáció, egy apró sejtbe tömörített egész, a téridő egy kiszakított spektruma, amelyből minden megfigyelő mást és mást érzékel. A történetnek reális alapja van, de nem minden valósághű benne, és egyre bizarabbá válik. A film célja az volt, hogy a minél többféle nézőt csábítson be a moziba, és mindenkit megnevettessen egy picit, mert mindenkinek vicces, ha felismeri a szomszédját a filmvásznon. Persze az senkinek sem jut az eszébe, hogy esetleg önmagát is észrevegye valamelyik figurában. A film legnagyobb sikerének azt tartom, hogy ez megvalósult. Egymás mellett ülnek a Babis-támogatók, és a Babis-ellenesek, a Zeman-támogatók és a Zeman-ellenesek. Látni lehet, hogy hol a mozi egyik fele nevet fel, aztán a másik fele, és sokan hangosan kommentálják a szereplőket. A másfél óra alatt egy kicsit megtisztul mindenki. Elszáll egy kevés a mindennapi frusztrációból.
hvg.hu: Ennyire fontosnak tartja a katarzist? Minden darabjában van egy kis nevetés és egy kis sírás. A színdarabok nagy része történelmi események mögé bújtatott kedves komédiaként indul, majd hirtelen komolyra fordul, de anélkül zárul le, hogy bárkit is bíráljon vagy elítéljen.
J. H.: Pontosan ezt éreztem a házunk lakógyűlésein. Néha olyan abszurd helyzetek alakultak ki a liftépítés körül, hogy sírni tudtam volna, de kínomban nevettem. Mindig kell szellőztetni egy kicsit. Óriási feszültség és polarizáció van az egész világon. Mindenhol kettészakadt a társadalom, a nemzetek egyik fele nyitott a világ felé, a másik fele zárt. A fele fél, a másik fele élvezi a szabadságot. A nevetés napjaink legrelevánsabb momentuma, amely képes levezetni a frusztrációt. Éppúgy, mint egy stand-up. Annak idején a stand-up – Amerikában és Angliában – a legsúlyosabb társadalmi traumákban vájkált, a legégetőbb etnikai problémákból csinált viccet.
Nem hiszek abban, hogy a színház vagy a művészet, képes lenne megváltoztatni az embereket. De abban igen, hogy a színház vagy a mozi másfél órája adhat egy transzformációs lökést. Ezért én az élmény köré építek, nem csak logikus tényeket akarok mutatni a nézőknek. Azt szeretném, hogy testi élményük legyen, nevessenek vagy rázza ki őket a hideg.
hvg.hu: Mennyire cseh a Tulajdonosok, illetve a Lakógyűlés? Játszódhatott volna a film vagy a színdarab Budapesten esetleg Varsóban?
J. H.: Nem szeretem sztereotipizálni a nemzeteket. Azok az általánosítások, hogy az orvosok ilyenek, a zenészek meg olyanok, rögtön oda vezetnek, hogy a cigányok meg amolyanok. Eddig minden színház más volt, ahol dolgoztam. De azt észrevettem, hogy minél délebbre, vagy inkább minél távolra megyek a fővárostól, úgy változik főpróba is. Csökken a siker nyomása, és kihangsúlyozódik az emberi én. Ha például Pozsonyban rendezek, mindig érzem, hogy a kommunikáció bensőségesebb, ami nem azért van, mert a csehek megjátszósabbak lennének, hanem mert a csehek racionálisabbak, és szofisztikáltabb szociális stratégiát alkalmaznak. Keletebbre talán nem olyan fontosak ezek a taktikák.
hvg.hu: Mégis milyennek tartja a cseheket?
J. H.: Elhatárolódos, oppozíciós nemzet vagyunk. A történelem furcsa próbák elé állított minket, és az utóbbi kétszáz évben minden apróságért meg kellett küzdenünk nagyobb nemzetekkel, ami jócskán lefaragott a nemzeti identitásunkból. Holott királyi múltunk van. Olyan ez, mintha kicsit királyok lennénk, ugyanakkor valójában csak hobbitok vagyunk, körös-körül gyönyörű zöld hegyekkel. De ez egyáltalán nem meglepő, inkább a globalizáció és a kapitalizmus következménye, vagy csak közép-európai örökség.
A vasfüggöny átvágásával nem váltunk automatikusan felnőtt európai társadalommá, mint amilyen volt annak idején Franciaország vagy Anglia, hanem szépen átörökítettük a szocializmusból a kapcsolati hálókat, ami anno a túlélés feltétele volt. Ez a régi fajta, „mindennapi kis korrupció“ aztán óriási vállalkozási lehetőséggel találkozott. Aki jobban el tudja magát adni, az irányít.
Erre nem számítottunk, és nem is voltunk felkészülve, aztán mindezen még lökött egyet az internet is. Az egész világot a pénz uralja. De ez nem cseh specifikum. Nem is sejtjük mennyire befolyásol minket a kapitalizmus és a marketing.
hvg.hu: Rendezőként minden prágai színházban rendezett már, még sincs saját színháza, nem hiányzik?
J. H.: Épp ellenkezőleg. Az állandónak mondható Vosto5 színházi társulatunk lényege pont az volt az elején, volt csak egy katonai sátrunk van, és fesztiválról fesztiválra vonulunk. Tetszett az örök változatosság. Nyolc éve pályáztam utoljára színházi „bázisra“, de csak második lettem. Akkor sajnáltam, de mára már belátom, hogy egy állandó színház túlságosan nagy stressz lenne. Improvizálok, és szöveg nélkül színházat vezetni négyszer annyi stressz lenne, mint egyébként. Ha van szövegkönyv, akkor van mire támaszkodni, de improvizációval ez sokkal nehezebb. Az improvizáció egy élő párbeszéd a színészek és a dramaturg vagy az író között, amibe még a maszkkészítő is beleszólhat. Feltétele, hogy pozitív értékként fogadjuk el a bizonytalanságot és a rizikót. De havonta 1-2 improvizáció pont elég. Ezen kívül nem szeretek ismételni, és gyűlölöm a rutint.
Ezt a luxust azonban nem engedheti meg magának a rendező a kőszínpadon. Egy új produkciónál én mindig nulláról kezdek, új emberekkel, új térrel, új adottságokkal. Itt nem számíthatsz arra, hogy híres rendező vagy, itt mindig be kell bizonyítanod. Engem az improvizáció tart életben. Nyugodt és elégedett csak a próba alatt vagyok, mert látom, hogy épp most forrja ki magát a darab. Épp most érik meg valamivé, amire az elején nem is számítottam. A véletlen és a meglepetés között mindig szoros az összefüggés.
hvg.hu: Jön még a Tulajdonosok Magyarországra?
J. H.: A filmet a cseh film rajongói már láthattak a februári Cseh Filmkarneválon a Toldi moziban, aztán sajnos jött a járvány. Reméljük a Cseh Intézet újra játszani fogja. A színpadi változat magyar szövegén pedig még dolgozunk.
Jirí Havelka dramaturg, író, színész, koreográfus, a cseh színházi élet egyik legfiatalabb és legsokoldalúbb rendezője, a prágai DAMU (Színházművészeti Egyetem) alternatív és bábszínház tanszéke munkatársa. Előadásainak helyszíne gyakran szokatlan, hol egy Sokol-tornacsarnok nagytermében, hol egy hajópincében, vagy a Pozsonyi Nemzeti Színház folyosóján találják magukat vele a nézők, de előfordult már az is, hogy üvegkalitkává alakította a prágai nemzeti színház színpadát, hogy élethűen szimulálja a Bársonyos forradalom hatalomátvételének zárt tárgyalótermét. |