HVG: Milyen érzés „kakukktojásnak” lenni a díjazottak között, akik többnyire a kormányhoz való lojalitásuk miatt részesültek magas állami kitüntetésben?
F. P. : Mióta az eszemet tudom, kakukktojás voltam – és vagyok – szinte mindenhol. Azzal kezdődött, hogy halló gyermekként a jelnyelvvel kommunikáltam otthon az édesanyámmal, a szüleimmel, a testvéreimmel és gyanakodva tekingettem a külvilágra, mert éreztem, hogy a szavak sokszor mennyire nem fedik a valóságot, hogy sokaknál mennyire nincs harmóniában a testbeszéd a kimondott szavakkal.
Számomra soha nem az volt a fontos, hogy mások milyen értékrendszerbe pozicionálják magukat.
Azt hiszem minden művésznek, alkotónak, önmagával kell megküzdenie, az alkotói hitelessége és az emberi önértékelése szintjén is. Hisz önmagunk valóságos tisztánlátása egyéni küzdelem. Ami engem illet, harmóniában állok a belső tartalmi értékeimmel, és a külvilág megítélése nem igazán érdekel, szükségszerűségből, belső indíttatásból és a saját túlélésemért alkottam és alkotok a mai napig.
Nem az én dolgom, hogy mások helyett értékrendszert állítsak, hisz magamat sem érem utol sokszor. Én békében vagyok magammal és az összes díjammal, melyek közül néhányra olykor nem is emlékszem, de egyik sem tudott abban megakadályozni, hogy elhagyjam önmagam, és a Kossuth-díj csak megerősít ebben. A 40 éves művészi munkám kölcsönös örömben rezonál vele.
