Dezső András: Mi a franc folyik Afganisztánban?
10 perc
2021.08.13. 11:30
Az amerikaiak kénytelenek lesznek végignézni, hogy hiába ölték bele önös érdekből a világ pénzét egy nyomorult, viharvert országba, ott sehogy sem sikerült békét és stabilitást megvalósítani. Az afgán katonák és rendőrök jól képzettek, de nem hülyék, hogy egy olyan korrupt államért haljanak meg, amelyik még a fizetésüket sem akarja biztosítani – elsősorban ilyen roppant egyszerű oka van annak, miért foglalják hamarosan vissza a tálibok az egész országot. De mindez csak egy tünete annak, hogy az új Afganisztánt eleve rosszul rakták össze. Igaz, korántsem biztos, hogy egyáltalán össze lehetett volna rakni jól.
Vannak olyan emlékek az életünkben, amiket nem felejtünk el. Nekem ilyen emlék az, amikor 2006-ban néhány barátommal felkerekedtünk és félig újságíróként, félig hátizsákos turistaként elmentünk a világ egyik legpocsékabb helyére, Afganisztánba. Abba az ázsiai országba, amit a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után szinte azonnal megrohant a bosszúszomjas amerikai hadsereg, hogy megleckéztesse az Afganisztánt kisajátító és terror alatt tartó tálibokat, amiért a terroristáknak, köztük az al-Kaida vezérének, Oszama bin Ladennek és harcosainak bázist adtak.
Amikor Afganisztánban jártam, még közel sem fejeződtek be a harcok, de már zajlott egyfajta kísérlet az amerikaiak részéről, hogy az országot újjáépítsék, az afgánokat pedig megtanítsák úgy élni, ahogy szerintük egy demokratikus jogállamban élnie kell a polgároknak. Emlékszem, egy amerikai civil szervezet által képzett afgán újságírókkal beszélgettem, akik lelkesen mesélték, hogy az országot a kezükben tartó hadurak – akik nem mellesleg a tálibok elleni harcban az Egyesült Államok szövetségesei – nyakig benne vannak a határokon át nyúló heroincsempészetben. Arra is jól emlékszem, hogy a megérkezésünk után nem sokkal az egyik afgán hadúrnál tettük tiszteletünket, aki biztosított arról minket, hogy amíg az ő territóriumán mászkálunk, addig nem lesz bajunk.
Mi tagadás, kellett a védelem, mert a kiutazásunkat is sikerült a lehető legrosszabb időpontra időzíteni: pont akkor sértődött meg a muszlim világ a nyugatiakra, amiért dán karikaturisták szerintük gúnyt űztek a vallásukból, és hát sose kellemes, ha valaki megsértődik, de különösen akkor nem, ha ezt dzsihadista terroristák teszik. Márpedig Afganisztánban ekkor is akadt azért egy-két sértődött ember, aki történetesen terrorista is.
De beleégett a retinámba annak a koszos körmű, nagy szakállú parlamenti képviselőnek is az arca, akivel Kabulban interjúztunk. A fickó úgy nézett ki, mint akit nem sokkal korábban még egy barlangból rángattak ki, aztán az előítéletem be is igazolódott, amikor kiderült, hogy a képviselő úr 9/11 előtt még Oszama bin Ladennel bratyizott, csak aztán sikeresen átmentette a saját kis hatalmát. A lényeg, hogy ő lett volna az új elit egyik embere, miközben sehogy sem sikerült belelátnom a művelt demokratát.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy egyáltalán nem éreztem jól magam Afganisztánban, a közel egy hónapos ottlét után útitársaimmal ellentétben nem kívántam visszatérni oda. Ahogy feltehetőleg bő húsz év ottlét után az Egyesült Államok és szövetségesei sem vágyakoznak vissza arra a helyre, amit nem sikerült a saját képükre formálni, ellenben a világ pénzét ráköltötték, hogy a saját képükre formálhassák. Az Egyesült Államok több mint egy billió dollárt költött az afganisztáni misszóra, és több ezer saját katonáját vesztette el. Csak az afgánok védelmi ágazatára 83 milliárd dollárt költöttek. Ami sok pénz. Ha abból indulunk ki, hogy Mészáros Lőrincnek jelenleg nagyjából másfél milliárd dollár lehet vagyona, akkor látható: húsz év leforgása alatt több mint ötven Mészáros Lőrinc-nyi vagyont ölt bele Washington, hogy kiképezze az afgán haderőt, a rendőrséget és más biztonsági szerveket, amelyek az elmúlt időszakban látványosan csődöt mondtak.
Donald Trump 2020 februárjában kétoldalú megállapodást kötött a tálibokkal, hogy véget vessenek a húsz éve tartó amerikai szerepvállalásnak. Washington ezért cserébe egyebek mellett arra akarta kötelezni a tálibokat, hogy ne támadjanak amerikai erőket, szakítsák meg kapcsolataikat az al-Kaidával és más terrorista csoportokkal, valamint általánosságban csökkentsék az erőszakot. Csakhogy a tálibok ezek közül egyik feltételt sem tartották be. Elméletileg Katarban még folytatódnak a politikai tárgyalások a tálib vezetők, afgán kormánytisztviselők és az Egyesült Államok között, de nem úgy tűnik, hogy Washington ura lenne a helyzetnek. Ezt a tálibok is jól tudják, mert lehet, hogy koszosak és véreres a szemük, de nem hülyék.
Joe Biden amerikai elnök mindazonáltal ragaszkodott az egyezséghez, és kijelentette: ha törik, ha szakad, augusztus 31-ig az összes amerikai csapat kivonul Afganisztánból. Igen ám, de a tálibok az elmúlt időszakban elkezdték visszavenni azt, amiről már húsz éve is azt gondolták, hogy az övék. És úgy tűnik, nagyon jók az einstandban: az elmúlt héten tíz tartományi főváros került a kezükre és nagyon úgy fest, hogy egy hónapon belül Kabult is megpróbálják bevenni. Washingtonban úgy látják, a fővárost heteken belül bekeríthetik a tálibok, az is lehet, hogy az a felkelők ellenőrzése alá kerülhet. Még akkor is igaz ez, ha az egész város elfoglalása hosszabb időt, hat hónapot vagy még többet is igénybe vehet.
Az sincs kizárva, hogy a végén az amerikaiaknak még a kabuli, erődszerű nagykövetségüket is evakuálniuk kell. Az iszlamista milícia – amelynek a kilencvenes évekbeli elnyomó, nőgyűlölő uralma sok afgánnak még frissen él az emlékezetében – már az ország területének 65 százalékát tartja ellenőrzése alatt. A Politico elemzése szerint az amerikai katonai művelet leállításának leghevesebb szószólói közül néhányan elismerik, hogy meglepte őket, milyen gyorsan bomlik fel az ország a külföldi csapatok távozásával.
Ez nemcsak katonai, hanem politikai kudarc is a nyugati világ, de elsősorban a mindenkori washingtoni vezetés számára. Sovány vigasz, hogy legalább a kudarc okait többé-kevésbé ismerjük. Így azt is, mi az oka annak, hogy miközben az USA profin kiképezte az afgán hadsereget, pénzt, paripát és fegyvert adott nekik, a tálibok ilyen könnyen legyűrik őket. Miért van az, hogy az afgán kormány tehetetlennek tűnik a tálib nyomulással szemben, és mi lehet ennek a látványos kudarcnak a következménye a nemzetközi politikában?
Bűnbakot találni könnyű, ez most sincs másképp. Vannak, akik Asraf Ghánit, Afganisztán elnökét és annak kormányát teszik felelőssé azért, hogy a tálibok ilyen gyorsan szerzik vissza az országot. A Foreign Policy elemzésében megszólaló szakértők szerint az afgán belügyi és védelmi feladatokat ellátó minisztérium is hírhedten korrupt. Nagyon leegyszerűsítve: a védekezésre, a haderőfejlesztésre és a kiképzésre, de még a fizetésekre szánt pénzeket is ellopják a kormány korrupt emberei. Olyannyira, hogy a frontra küldött rendőrök hónapok óta nem kapnak fizetést a belügyminisztériumtól, de ugyanez a helyzet a védelmi minisztériumnál is, mert a katonák sem jutnak a pénzükhöz. És nem csak a fizetésükről van szó, a hírek szerint sok helyen nem látják el őket megfelelő élelemmel, vízzel, lőszerrel és fegyverekkel sem.
A kormányzati körökhöz tartozó figurák a fegyvereket a feketepiacon adják el, így nem csoda, ha azok aztán a felkelőknél kötnek ki. A sokszor az otthonuktól távolra vezényelt katonák és rendőrök, akiket ki sem fizetnek, nem elég motiváltak a harcokhoz, így inkább odébb állnak és visszatérnek a családjukhoz. Az afgán hírszerző szolgálat, a Nemzeti Biztonsági Igazgatóság egy korábbi magas rangú tisztviselője a Foreign Policynak arról beszélt, hogy az ország biztonsági szolgálatainak állományából havonta legalább ötezer ember tűnik el, míg ugyanennyi idő alatt legfeljebb 300–500 embert tudnak toborozni. Ez pedig azt jelenti, hogy a kormány mellett harcoló katonák és rendőrök előbb-utóbb elfogynak. Azok, akik ennek ellenére harcolnak, köztük a helyi milíciák, nem a kormány miatt teszik ezt, hanem azért, hogy a családjukat és tulajdonukat védjék, gyermekeik jövőjét biztosítsák. „Ha nem hisznek abban, amiért harcolniuk kell, vagy nem akarnak harcolni, akkor nem fognak harcolni” – sommázta röviden Jonathan Schroden katonai műveleti elemző a katonai kudarc okát.
Az amerikaiaknak már nem érdeke visszavonulót fújni, a washingtoni nyilatkozatok alapján úgy tűnik, eszük ágában sincs visszatérni Afganisztánba. Ahová eleve nem azért mentek, hogy szebbé és jobbá tegyék a világot, hanem az ellenség, az al-Kaida megfékezéséért. Az elmúlt húsz évben azonban sokat fejlődtek az amerikaiak hírszerzési képességek, így az Egyesült Államok elméletileg már meg tudná hiúsítani azokat az akciókat, amelyeket a jövőben a terroristák Afganisztánból indítanának ellenük. Akkor meg miért szórnák a pénzt fölöslegesen olyan külpolitikai célra, amiben eddig semmilyen eredményt nem tudtak elérni?
A politikai kudarc okai sokrétűek, és tényleg ostobaság lenne pusztán a jelenlegi afgán kormányt hibáztatni a történtekért. A The Diplomat nevű lap elemzése arra jutott, hogy az afgán alkotmánnyal van a baj. A 2004-ben elfogadott új alapdokumentum a modern kormányzás korszakát lett volna hivatott bevezetni az afgán nép felhatalmazásával egy olyan országban, amit a történelem során monarchák, kommunisták és tálibok uraltak. A 2001-es amerikai beavatkozást követően létrejött, immár választott nemzeti kormány soha nem vert igazán mély gyökereket az országban. Sok afgán számára ez egy távoli, korrupt rendszer, amelyért nem érdemes meghalni. Míg az alkotmány megalkotói nagy hangsúlyt fektettek a polgári és emberi jogokra, nem igazán vették figyelembe, hogy az ország mennyire heterogén. Abban az időben sok afgán úgy vélte, egy erős központi kormányra van szükség a nemzeti széthullás, az iráni és pakisztáni beavatkozás és a hadúrkodás megelőzése miatt.
Ez a számítás azonban nem jött be. „Az afganisztáni alkotmány legnagyobb hibája, hogy egy túlságosan központosított, egységes államot hozott létre egy etnikailag sokszínű, hegyvidéki országban, ahol a helyi vezetők, közösségek és törzsek gyakran ténylegesen önmagukat irányítják. Bár történelmileg a keleti és déli tartományokban többségben lévő pastuk voltak az ország domináns csoportja, egyetlen etnikai csoport sem alkot többséget Afganisztánban” – olvasható a The Diplomat elemzésében. Eszerint az alkotmányozók követtek el végzetes hibát: ahelyett, hogy – például Svájchoz hasonlóan – föderális rendszerben gondolkodtak volna, sok-sok autonóm területtel, a központosítást választották. A 2004-es alkotmány olyan struktúrát hozott létre, amelyben például a tartományi kormányzókat (amelyekből 34 van), a rendőrségi tisztviselőket, de még az iskolai tanárokat is a kabuli elnök nevezte ki. Tehát amíg az afgán elnököt népszavazással választják, ugyanez nem mondható el a helyi tisztviselőkről.
És miközben az emberjogi kérdések kapták a nagyobb hangsúlyt, a valóság ennél kiábrándítóbb: ahogy arra egy emberjogi aktivista írásában rámutat, az amerikaiak olyan erőkkel fogtak össze a tálibok ellen, például a hadurakkal, akik számára nem sokat jelentenek a demokratikus, emberi jogi értékek, ennél sokkal önzőbb érdekek vezérlik őket. Ez viszont oda vezetett, hogy a helyi elitek éppúgy hiteltelennek bizonyulnak az afgánok szemében, mint a központosított kormányzat.
Ilyenkor viszont minden józanul gondolkodó afgánban okkal fölmerül a kérdés: miért is haljak meg egy olyan országért, amit egyáltalán nem tartok a sajátomnak és aminek az irányítói maguk is bűnözők? A civilek számára fontos emberjogi ügyek pedig nagyjából csak addig voltak fontosak, amíg az amerikaiak erre pénz szántak. Merthogy ne legyenek kétségeink: egy korrupt államban a civil ügyekre szánt külföldi dollármilliókat is megcsapolják.
Mindezek fényében azon sem kell csodálkoznunk, ha az afganisztáni kudarcok miatt sokan most igazolni látják azt az elméletet, miszerint butaság az a fajta “demokráciaexport”, amit a nyugati világ (elsősorban az Egyesült Államok) hosszú időn át erőltetett nemcsak Afganisztánban, de például Irakban is. Magyarul, hiába is próbálunk összerakni kívülről egy államot csak azért, hogy a világban rend legyen, ez nem ilyen egyszerű.
Erre utal egyik írásában Mihály liechtensteini herceg, aki szerint az efféle kísérletek ritkán sikeresek. „A világ színpadán sokkal többet lehetne elérni, ha figyelembe vennénk minden egyes ország egyedi helyzetét és biztonsági érdekeit” – mutat rá. Szerinte a világ hamarosan még inkább töredezetté válik, ez pedig egy olyan kihívást jelent, ami a korábbihoz képest új gondolkodásmódot igényel. „Európának jobban meg kell értenie szomszédait ebben az új politikai környezetben. Oroszország és Törökország is meghozza saját döntéseit. Utóbbi Európa, a Balkán, a Közel-Kelet, a Fekete-tenger és a Kaukázus közelsége miatt kényes helyzetben van, és számos területen érdekei ütköznek Oroszország érdekeivel.
Brüsszelnek és az európai országoknak több finomságot és megértést kellene tanúsítaniuk Ankarával szemben, különösen a Földközi-tenger keleti részén található gazdasági övezetek esetében, ahelyett, hogy a szokásos agresszív kritikát választanák. Hasonlóképpen Oroszországnak is kezelnie kell az Európával és Kelet-Ázsiával, különösen Kínával fenntartott kapcsolatait, és meg kell védenie déli határát” – állítja a szerző, aki szerint ebben az összefüggésben az erkölcsi felsőbbrendűség érzése nem vezet sehová.
