Fábri György: Az ellenzék Budapestje és vidéke

„Budapesti vagyok, nem magyar”

– bizonyára mindenkihez eljutott ilyen vagy hasonló megfogalmazásban már az ellenzéki érzelmű fővárosi értelmiség gyászmunkájának ez a sokakban visszatetszést keltő stációja. Most, ha nehéz is, de tekintsünk el annak a morális és demokratikus deficitjétől, hogy egy közjogi gesztus (országgyűlési választás) hátrányos eredménye valakit a nemzeti közösség megtagadására ösztönöz. Ennél is nagyobb probléma – mivel jelentős intellektuális (és aritmetikai) hiányosságot jelez –, hogy a szembeállítás mögött felfedezhetjük a választási eredmények súlyos félreértelmezését is.

A valós számok ugyanis azt mutatják, hogy Budapest egyáltalán nem az ellenzék megkérdőjelezhetetlen bázisa. Igaz, az egyéni jelöltek versenyében 17:1 az eredmény, de a szavazókat tekintve összesen 7 százalékkal kapott kevesebbet Orbán Viktor listája, mint Márki-Zay Péteré, amely csak relatív többséget szerzett (47,8 százalék). Vagyis, a fővárosban szavazók többsége elutasította az ellenzéki „politikai ajánlatot”, a mintegy 454 ezer ellenzéki szavazó pedig azt jelenti, hogy a magát felvilágosult, nyugatos, racionális és demokráciahívő állampolgárnak tételező és csak egy „Budapest Városállamban” otthonérző értelmiséginek a fővárosi utcákon barangolva 50 százaléknál kisebb esélye van eszmetársával találkozni a tudatos választók közül.

Az én hetem: Karafiáth Orsolya Budapestről, vidékről, megvezetett tömegekről és elveszett reményekről

Sorozatunkhoz öt írót kértünk fel: írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Egy megkötés van: adunk öt kulcsszót, ezeknek fel kell bukkanniuk a szubjektív visszatekintésben. Karafiáth Orsolya öt szava ez alkalommal: százharmincöt, találkozások, úriemberek, jogállamiság, mészárlás.